A Budai Színkör

A Budai Színkör 1843-ban nyílt meg a Krisztinavárosban. Épp a Normát játsszák, a díszlet hátterében a Gellért-hegyi Csillagda. Alt Rudolf litográfiája, 1845.

 

A krisztinavárosi csinos Horváth-kert is ünnep másodnapján nyittatott meg. Egy elég derék katonai zenekar foglalta el az újonnan elrendezett és csinosan kifövenyezett mulatókert közepén fölállított széles pavilont. A balfelőli kőfal hosszában egy csinos faeresz vala fölállítva, melynek hátrészére a Bécs és Budapest közötti jelesb Dunavidékek vannak (elég durván) lefestve — ad normam Zauberschleyer. Ezen ereszben terített asztalok és székek helyezvék, valamint a kertnek több helyei is íly vendéglői célra elkészítvék. Több zöldre festett ülőhelyek fogadák el a számos vendégeket, kik közül igen csinos kalapkák és azok alatt szebbnél szebb képecskék mosolygának a gondtalan uracsseregre. E kert, visszaadva régi fényének, még divatcikké válhatik e nyáron, s azt közel helyzete, árnyékos- és portalansága miatt valóban meg is érdemlené. Huber úr, a Budai Színház igazgatója napszínházat kötött össze e tréfával, mely neki – ha nem csalatkozunk – derék kamatot fog teremhetni, mondják, május elsőjén nyitja meg a most már födél alatti arénát.

 

Az újonnan épített budai krisztinavárosi fedeles amfitheátrum oly tele volt, hogy valóban egy emberrel több be nem fért volna. E díszes épületet nem a Budai Színház igazgatója – mint sokan hiszik – hanem egy városi polgárokbul összeállított részvényes társaság építette és oly meglepő csínnal, miszerint ez középületeink egyik legkitűnőbb díszét teendi. E félkör a legcélszerübb födéllel ellátva faoszlopokon nyugszik, egy tágas és körülfutó karzattal, alul körülbelül 24 páhollyal és egy igen tágas földszínnel dicsekszik. A színpad valóságosan alá van ásva, s más színpadok módjára kipadolva, s egy része eső ellen védve a szabadban nyílik meg, messziről a Rácváros és Tabán regényes perspektívájával. A kellemes Horváth-kertbeni közel fekvése, a vele összekötött soknemű kényelmek és mulatságok, s általában az épület jóízlésű kacérkodása nem csekély versenytárgyává teendik ez intézetet minden más pesti színházak és mulatóhelyeknek. Az adatott darab „Die Tochter des Regimentes” a kedvenc darabok közé sorozható, mi minket illet, igazán megvallva semmit sem hallánk az előadásból, nem csak azért, mert a lelkes Széchenyi István grófon kívül több igen érdemes és érdekes vendégeket vala szerencsénk páholyunkban fogadhatni, kik közöl kölcsönös méltányosság nyomán csupán Regélő bajtársunk budapesti elmés levelezőjét említjük ezúttal, hanem különösen és főleg azért, mert akusztikai tekintetben szomorú eredményűnek mutatkozik a pompás csarnok, és mert a szél el-el kapta a hangot.

Előadás után a több ezrekből álló tömeg egyesülve a kertben nagy számmal rá várakozókkal annyira megtölték egyszerre a Horváth-kertet, hogy az valóban a bécsi népkert legfényesb estéivel vetekedheték.

 

Minapi számunkban, úgy lévén a tárgyról értesíttetve, azt állítottuk, hogy a Budai Napszínt nem színigazgató Huber úr, hanem polgárokbul alakult részvényes társaság építteté. Napokban pedig a Budai Színház titoknoki s rendezői hivatalától egy levelet vevénk, mely szerint a kérdéses arénát nem részvényes társaság építtette volna. Már hogy ki legyen hát e német napszín valódi építője, honunk újjászületési korszakának ez országos fontosságú kérdésére nézve tisztába jőni eddig sem időnk, sem alkalmunk nem vala.

 

(1843-as újságokból)

 

(1937/8 fordulóján bontották le és helyette épült a Margitszigeti Szabadtéri Színpad.)

Kilátás a budai bástyáról a hegyek felé, 1845

Kilátás a budai bástyáról a hegyek felé, 1845., Alt Rudolf rajza, Franz Xaver Sandmann metszése.

A falról a krisztinavárosi Márványlépcső fut le, elöl középen kirajzolódik a Krisztina körút-Maros utca-Csaba utca háromszöge, a távolban a János-hegy és a Hárs-hegy.

Úgy látszik, a lépcsőn egyedül nem volt tanácsos járni:

Múlt hétfőn Budán a krisztinavárosi Márványlépcső közelében furcsa jelenetnek valánk szemtanúi. Egy cseh és német szegényebb kézműves összezördülvén oly válogatott kifejezésekkel halmozák egymást, hogy az időszaki irodalom egy részében meglehetős jártasságot tanusítottak. Végre a cseh böcsületét hívé sértettnek, a németet a városházhoz menetelre akará kényszeríteni, mivel azonban nem bírt vele, tehát nagy mérgesen kiáltá: „Semmirekellő, ha nem vagy gazember, tehát várakozzál itt rám, tüstint visszatérek két városhajdúval!” Ezzel a várba sietett, s midőn óranegyed múlva a városhajdúkkal visszaérkezett, rendkívül csodálkozott, hogy ellenfelének már csak hűlt helyét találta.

1845.

 

Többször említettük már, hogy az úgynevezett Márványlépcsőnél, mely a Krisztinavárosba vezet, iskolából hazatérő lyánykák kendőiktől s füllengőiktől csavargó naplopók által fényes nappal megfosztattak, s hogy ennélfogva gyermekeket nem tanácsos fölvigyázat nélkül ezen külvárosból a várbeli iskolákba járatni. Múlt Szent György napján azonban még borzasztóbb esemény történt: délután négy órakor ugyanis az iskolából hazamenvén a lépcső melletti kertek közt egy nyolcéves lyányka egy barna kabátos, vörös szakállú, kopasz s mintegy negyven éves zömök férfi megtámadá őt, s a legiszonyúbbat követé el rajta, mit nem szükség világosabban kimondanunk. A borzasztó tényt egy nádori szolga ablakából megpillantván legott kirohant s a bűnös után iramodott, de amannak gyorsabb lábai lévén az igazság sújtó kezeit kikerülte.

1846.

 

 

Manapság: