Címke: Kurz

Az új híd Pest és Buda között, 1856.

admin
A Lánchíd, Rohbock Lajos rajza, metszette Georg Michael Kurz

 

A Lánchíd.

 

Mindenek előtte a Lánchíd vonja magára figyelmünket s érdemli csudálatunkat. „Valóban, szebb emléket álmodni sem lehetne – mondja Dudumi – ez óriási pallónál, mely az ünnepelt gróf Széchenyi István vasakaratának és fáradhatlan türelmének soha el nem romolható emléke!”

A törökök elűzetése után számos esztendőn át repülő, azaz kötélhez erősített hajók segítségével történt a két testvérváros között a közlekedés; utóbb 42 dereglyén nyugvó fahidat raktak a Dunára. De e fahíd télen éppen semmit sem használa, s nyáron is sokszor alkalmatlan volt. Rendesen decemberben ki kellett venni, mikor ti. a Dunán jégdarabok kezdenek úszni, vagy néha egészen befagy, s csak márciusban lehete ismét berakni. Tehát a téli hónapokban csakis hajón lehetett Buda és Pest között közlekedni, hacsak a Duna jégháta nem vala oly erős, hogy az embert, lovat és kocsit megbírá. Márpedig zajló jég között áthajózni nem igen kellemes, sőt néha nagyon veszedelmes dolog, s gyakran megesett, hogy a két város több napig egészen el vala vágva egymástul. Azután a fahíd igen keskeny is volt, s nyáron, mikor alacsony vízállás van, középső része oly mélyre süllyede, hogy terhelt kocsit alig lehete rajta átvontatni.

Mindezen bajok és alkalmatlanságok évről évre érezhetőbbekké lettek, minél inkább növekvék a két város népessége s ezzel forgalma is. Azért az állandó híd gondolata mind több követőre talála, s főleg gróf Széchenyi István mindent elkövetett, hogy e gondolat megvalósuljon. 1832-ben gr. Andrássy György kíséretében Angliába utazott, az építtetni szándéklott híd ügyében az ottani mérnökökkel és építészekkel értekezendő. Hazaérkezvén a két gróf jelentést tett a hídépítési javaslat készítésével megbízott országos küldöttségnek, s utazásuk eredményét közre is bocsáták. De sok nehézség és előítélet gördüle а tervezők útjába, kivált azért, mivel a nemességnek az építendő hídra nézve vámmentességi kiváltságárul kellett vala lemondania. Sokat írtak és szónokoltak tehát a terv mellett és ellen, végre az 1832-36-i országgyűlésen hosszas vita után mégis a jobb elv győze, s legott országos küldöttség nevezteték ki, hogy ez a jelentkező vállalkozókkal a törvényhozás nevében szerződjék. Az országos küldöttség báró Sina Györggyel szerződött. Báró Sina az 1838. szept. 27-kén kelt ezen szerződésében lekötelezte magát: „Vezérlete alatt alkotandó részvényes társasággal Buda és Pest városok között az országos küldöttség által megállapított két oszlopú, minden célra és teherre számított, s így a szakadatlan közösülésre tökéletesen alkalmas lánchidat, és ugyanaz említett küldöttség által kijelelt vonalon Clark Vilmos Tierny által készített rajznak útmutatása szerint tulajdon költségén felépíteni s lehető legrövidebb idő alatt a közönség használatára megnyítni.” E szerződés, melyben az építés föltétei s a mindenkitől szedendő vám mennyisége részletesen vannak megállapítva, az 1840-ki országgyűlés által törvényes erővel ruháztatott fel. A részvényes társaság jogot nyert a megállapított vámot mindenkitől a híd megnyitásátul számítandó 87 éven át szedhetni, miután b. Sina az eredetileg kitűzött 97 esztendőt önkényt 87-re szállította le.

E kikötött évek letelte után a társaság köteles a hidat legjobb karban a nemzetnek ingyen átengedni. Már 1839. novemberében fogtak az előmunkálatokhoz, s 1840. máj. 1-jén a gátrekeszek építéséhez, de a talpkő csak 1842. aug. 24-kén tétetett le. Ez nagy ünnepélyességgel történt ő cs. k. fenségeik Károly főherceg mint Őfelsége meghatalmazott biztosa s József főherceg és nádor által. A a talpkő a pesti partoszlopban tétetett le. Az ez alkalommal használt ezüstkalapács és vakolókanál a nemzeti múzeumba adatott.

Már maga a gátrekeszek építtetése óriási feladat volt. Azon hely körül, mellyen az oszlopok valának építendők, körös-körül nagy cölöpöket vertek be, egyiket szorosan a másik mellé, mégpedig kettős rendben, melyek mintegy 8 lábnyira estek egymástul. E két cölöpkerítés között a munka folyama alatt természetesen igen sok föveny halmozódék össze, ezt nagy merítőkanalakkal takaríták ki, mellyek egyszerre 4-5 mázsa fövenyt meríttetek ki. A föveny kitakaríttatása után a cölopkerítések közötti közt vízálló agyaggal verték tele. Így vízálló rekeszt nyertek, melyet azután a Dunának gyakran rettenetes jégzajlása ellen kelle oltalmazni. Evégett minden gátrekesz elé mesterséges és igen erős jégtörőt építettek, s ezen felül a rekeszek belső öblét mindenféle irányba helyzett keresztgerendák által támogatták. Az egy-egy hídfő számára épített gátrekesz valami 2000 cölöpöt, azaz megannyi hatalmas fenyőszálat igényelt. Minden cölöp alsó végére egy mázsányi vas illesztetett. A cölöpöket mintegy 10 mázsát nyomó s 30 lábnyi magasságbul eső vas ütőkosok által verték be, s mindenik cölöpnek mintegy 400 ütést kelle kapnia, míg a szükséges, azaz 3 ölnyi mélységre befúródott.

Képzelhetjük tehát, mennyi fáradság- és munkába került csak a gátrekeszek fölépítése is. Legnagyobb nehézséggel a budai oldalon levő vízoszlop gátrekeszének készítése járt, mivel itt a Duna rendesen 50 lábnyi mélységű, s ezen felül hatalmas fövenyréteget találtak, mellyen a cölöpöket keresztül kelle verni.

Elkészülvén a gátrekesz, a minduntalan beszivárgó vizet kelle gőzgépek segítségével kimeríteni, mielőtt az oszlop építéséhez foghattak volna. Azonban végre is minden bajon és nehézségen győztek, s a habzó hullámokbul, noha lassan de rendíthetlenül emelködének a kőoszlopok, melyekre a hídnak keresztláncait feszítni kelle. Az oszlopok elkészülte után a gátrekesz cölöpeit a víz alatt lefűrészelték, s most hullám és jégrög tehetetlenül zajong a meztelen sziklafalak körül.

Sok országnak kelle hozzájárulni, hogy e csodaépítmény alkotórészei előteremtessenek. A gátrekeszek cölöpeiül szolgálandó faszálak Tótország, Felső-Ausztria és Bajorország erdőiből kerültek, a homokkövek Vác- és Sóskútról, a gránitszálak Mauthausenból (Felső-Ausztriából), a terméskövek a pesti és budai bányákból. A kovácsolt vasból való függőláncok, melyek járulékaikkal együtt mintegy 30000 mázsát nyomnak, Angliában készültek, az öntöttvas részek pedig a pesti és dernői öntödékből kerültek.

A munkások is sokféle nemzetbeliek voltak. Első helyen természetesen az angolok álltak, kiket az építészek hoztak vala magokkal, azután a vízi építésben szintén jártas olaszok következtek, kiket föleg Trieszt és Velence városokbul hívtak ide, de a belföldi magyar, német és tót munkások is mind nagyobb ügyességre tettek szert.

Tizenegy évig tartott az építés. A hadi testek ugyan már 1849. elejétől fogva mentek át több ízben a még alig járható hídon, de ünnepélyes megnyittatása csak 1849. nov. 20-án történt. Clark T. V. halála után Clark Ádám folytatta és végezte be a munkát.

A Lánchíd két parti s két vízi oszlopon nyugszik s 1230 láb hosszú. A két vízi oszlop között feszülő ív 100 öl hosszú s oly magas, hogy alatta a legtöbb gőzös elmehet anélkül, hogy a kéményt le kellene fektetni. A hídfőket mindkét oldalt szépen faragott oroszlányok ékesítik, melyek nyugvó helyzetben, a két város felé fordulva, felséges komolysággal néznek alá a gránit talapzatról, mintha magok is éreznék és bámulnák a nagyszerű műnek jelentőségét, melyet ékesítenek.

Marsalkó János, lőcsei fi, faragta e szép műdarabokat. A gránit talapzatok előoldalán mindkét felől gróf Széchenyi István s báró Sina György címerei láthatók. E címereket szintén Marsalkó mintázta, Gál András pedig ércbe öntötte. A vízioszlopok fölött 7 öl magas kapuívek emelködnek, melyek nagyszerű látványt nyújtanak. Ez ívek közepébül mindkét oldalon oroszlányfő nyúlik ki, s e fölött az ország címere látható.

Az összes költségek, ti. az előmunkálatok, a budai parton volt kincstári épületek megváltása, a két városnak fizetett kárpótlás a régi hídtól járt vámjövedelem megszűnéséért, azután a tulajdonképpi hídépités stb. költségei 6575842 pftot tettek, maga a híd 4412628 pftba került.

A hídról nagyszerű kilátás esik a két testvérvárosra. Kivált estve, mikor a hatalmas folyam hullámi a hold ezüstös fényében csendes méltósággal tovasimulnak, s a két parton számtalan világ pislog, a Lánchídon járó leírhatlan gyönyört élvez.

Hunfalvy János, 1856.

* * *

Ez a bizonyos “Dudumi”: Dudumi Demeter, író, költő, fordító, a Sontagsblatt munkatársa. Többek között Vörösmarty-t fordította németre.

 

A karácsonyfa.
(Dudumi Demeter után, szabadon)

Ha a kisdedek barátja Jézus
Elhagyja a gyermekek világát,
S megfosztottan áll a karácsonyfa
Melynek fényben láttuk úszni ágát:

A karácsonyfát lángokba vetjük,
Mely elébb örömet nyújta nékünk,
S nincs irgalom a megfosztott fának,
Melyről minden fényt hamar letépünk.

De a fa, mely hamvad, szól magához:
Betöltöttem én is hivatásom,
Sorsom: miként örömet szerezzen
A kisdedeknek feláldozásom.

Erre gondolj, ember, ha az élvnek
Virágait szedheted naponta,
Erre gondolj, hogyha örömidre
A bánatnak fellege leronta.

Mert ha már az élet mit sem nyújthat,
Megmaradhat szíved gazdagsága,
Hogy segítél és örömet szerzél,
Valamint a karácsonyfa ága.

A Nemzeti Múzeum Pesten

admin
A Nemzeti Múzeum Pesten, Rohbock L. rajza, G. M. Kurz metszése.

 

A Nemzeti Múzeum

E nagyszerű épűlet a Józsefvárosban van, tágas térnek közepén. Kétemeletű négyszeg, melynek éjszakról délre menő oldala 57, szélessége 37, magassága pedig 12 és fél ölet tesz. Homlokzata az Országút felé néz, közepén kiugrása van, mely oszlopcsarnokot képez. Itt van a főkapu, s 29 széles és kényelmes lépcső vezet föl. Az oszlopcsarnok oromja nyolc hatalmas oszlopon nyugszik, melyeknek szép „korinth” fejeik vannak. Az oromfal terét hét jelvényes képszobor ékesíti, melyek az épület rendeltetését mutatják. Középen Pannonia ül, mindegyik kezében babért tartva, jobbján a Történelem jegyezgeti a nemzet tetteit s hirdeti a Hír annak dicsőségét, a sarokban pedig az ősz Duna ül, bal felől a Festészet és Szobrászat s a Tisza látható, ez utóbbi mint virágzó leány, evezőt tartva kezében.
E szoborműveket Monti mintái szerint Förster önté Bécsben horganybul, ugyanazon fémbül az oszlopok fejei is készültek. A kapu két oldalán fülkék vannak a falon, melyekbe képszobrokat akartak állitani, de melyek mai napigban üresek.
Belül két tágas négyszegű udvart foglal magában a múzeum, több kapuval és feljárattal. A homlokzaton levő főkapu, valamint az épület belsejében találtató feljáratok is két díszterembe visznek, ezek közül a nagyobbik hosszúkás négyszeget képez s karzatai vannak, a másik kerek s kupolája van, melyet a magyar koronához tartozó országok s az egyes vármegyék címerei díszesítnek. Ezeket, valamint a többi teremek felső padlatin levő festéseket Kiebler József, a falak márványozásait pedig Mozbrugger készíték.
Az építés vezetését az 1855-ben meghalt Pollák pesti építőre bízták, ki, fájdalom, a várakozásnak nem felelt meg s kinél ügyesebb és műértőbb mestert hazánkban is lehetett volna találni. E nemigen szerencsés választásnak tulajdonítható, hogy Nemzeti Múzeumunk, jóllehet külsőleg elég méltóságos épület, s belsőleg is dúsan van felcifrázva oszlopokkal, festésekkel és aranyozásokkal, azt, ki hozzá tud s kinek míveltebb ízlése van, egyáltalában ki nem elégíti, s a külföldi múzeumi épületekhez képest nagyon alárendelt helyen áll.
Az 1856-i év tavaszán a múzeumot környező udvart sétakertté kezdék átalakítani. Kár, hogy kerítésének legnagyobb része még mindig ocsmány deszkapalánkbul áll. A múzeum hátulsó részéhez tágas ívcsarnokokat kellett volna építeni, hogy oda helyezhessék a terjedelmesebb régiségeket, kőkoporsókat, stb. melyek a teremekben el nem férnek. De a pénz hiánya miatt e tervet még nem valósíthaták s a terjedelmesebb régiségek most a kapuk alatt s a folyosókon hevernek.
A Nemzeti Múzeum első gondolatát s megalapíttatását gróf Széchenyi Ferenc buzgóságának és hazaszeretetének köszönjük. E nemeslelkű gróf már 1792-ben tökélte el magában, hogy lassankint nagyszerű könyvtárt gyűjt s azután a nemzetnek ajándékozza. Fáradhatlan szorgalommal s nagy költséggel gyűjtögeté könyveket, kéziratokat, földképeket, festményeket, pecséteket, pénzeket s egyéb nevezetességeket, s e becses gyűjteményeket 1802-ben I Ferenc király jóváhagyása mellett s ünnepélyes okirat erejénél fogva, a nemzetnek ajándékozá. 1819-ben még 9205 kötet könyvbül s 6000 földabroszbul álló kézi könyvtárát is oda ajándékozá.
A nemzeti könyvtár ez első gyűjteményeit a mostani papnövelde épületében állíták föl s 1803. aug. 20-án közhasználatra megnyiták. József főherceg és nádor a nemzeti könyvtár gondolatát nagy lelkesedéssel karolá föl, s ugyanő a Nemzeti Múzeumnak mindvégig legbuzgóbb gyámolítója maradt. A Széchenyi-könyvtár lajstromait a törvényhatóságokkal és egyes tudósokkal közlék, 1804-ben pedig a nádor eszközletére a k. helytartóság körlevelet bocsátott ki, melynél fogva az ország összes könyvnyomó intézetei kötelesek minden nálok megjelent nyomtatványnak egy példányát az országos könyvtárnak beküldeni. 1805-ben a könyvtárt a közelgő francia seregek miatt Temesvárra szállíták a nádor parancsára s az egyetem költségén, következő évben ismét visszahozák, végre 1809-ben megint Nagyváradra vitték.
A nemzeti könyvtár gondolata csakhamar a Nemzeti Múzeum gondolatává növekvék, 1807-ben a nádor meghagyá az akkori könyvtári őrnek, hogy múzeum tervét dolgozza ki, mely ne csak a régiségeket, hanem az ország természeti kincseit s műterményeit is magában foglalja. A felállítandó múzeum tervezetét kinyomaták s mind az országgyűlés, mind az egyes törvényhatóságok elé terjeszték. Az országgyűlés a Széchenyi könyvtárt az ország oltalma alá helyezé s egyúttal azt is rendelé, hogy az ajánlandó adó minden forintja után egy garas a múzeum pénzalapja növelésére járjon. Ez alkalommal először használták a Nemzeti Múzeum nevezetét. 1808-ban herceg Grassalkovics a múzeum számára telket ajándékozott, melyen akkor a füvészkert vala, s hol most a Szép utca van, következő évben a nádor Pray György s Kovacsics Márton kézirataival s nevezetes ásványgyűjteménnyel szaporitá a múzeum gyűjteményeit. Gróf Szapáry Péter is odaajándékozá gazdag ásványgyűjteményét. 1813-ban azon telket, melyen a múzeum most áll , gróf Batthyány Antaltól vették meg, a Grassalkovics ajándékozta telket pedig eladták. A múzeum szállása tehát ekkor negyedszer változott meg, ugyanis legelsőben a papnöveldében, azután darab ideig az egyetemben, végre 1808. óta a mostani Szép utca helyén állott épületben vala. A gyűjtemények folyton-folyvást szaporodtak, részint vételek, részint ajándékok következtében: 1818-ban a nádor Kietaibel Pál híres füvész kéziratait vette meg a múzeum számára, 1824-ben hagyományképp Vuchetich néhai egyetemi tanár könyvtárát s Kéler Godofréd könyvtárát kapta, ezt is a nádor vette meg; továbbá 1835-ben gróf Illésházy István könyvtárát kapta ajándékban, a következett évben pedig Jankovics Miklós gazdag gyűjteményeit (könyveket, kéziratokat, érmeket, régiségeket s festményeket), melyeket az országgyűlés 125000 ft-on vétetett meg. 1836-ban Pyrker János László egri érsek becses képtárát ajándékozá a múzeumnak, végre 1838-ban Veszerle József s Kiss Ferenc éremgyűjteményeit vették meg.
Míg a gyűjtemények oly gyorsan szaporodtak, mind jobban érezék annak szükségét, hogy azok számára méltó épület emeltessék. A roskadozó ócska házak, melyekben a gyűjteményeket tartották, sok költséget okoztak a szükséges tatarozások miatt, s mégis sem célszerűk nem valának, sem elegendő oltalmat nem nyújtának. A nagy árvíz idején a gyűjteményeket a Ludoviceumba kellett szállítani, hogy a víz martaléka ne legyenek. Az 1832-6-i országgyűlés tehát elhatározá, hogy a nemzet méltóságának megfelelő épület emeltessék s evégre csak a nemességtől fizetendő 500000 pftot rendelt, mely összeget utóbb még 200000 pfttal megtoldani kellett. Az új múzeum építése 1837-ben kezdetett meg s 1840-ben elkészült. De belső berendezése és bútorzata még most is nagyon hiányos, sőt, sok gyűjteményt a szükséges szekrények és polcok híja miatt föl sem lehet állítani.
A múzeum pénzalapja az 1808-i törvénycikkely nyomán keletkezett, s azután részint egyesek, részint törvényhatóságok önkéntes adakozásai által növeltetett. De azon egész pénzalap alig tesz 150000 pftot. Márpedig az országgyűlés által ajánlott 500000 pft nem volt elegendő, s az építés folytathatására kölcsönt kelle tenni. Ezek szerint a múzeumi pénzalap adóssága kerek számmal 283000 pftra rúg, míg tőkéje csak 150000 pftot tesz. Tehát a múzeumnak tulajdonképp semmi pénzalapja és biztos jövedelme nincsen, hanem még folyvást magánosok adakozásaira szorul.
Azonban gyűjteményei még most is évről évre szaporodnak. A könyvtár különösen 1852-ben szaporodott Horváth István néhai őr könyvtárával, melyet 60000 pfton vettek meg, s Jankovics Miklós még hátramaradt gyűjteményeivel, melyeket 10000 pfton vettek meg.
A könyvtár most 170-180000, s a kettős példányok kitudásával 120-130000 kötetre rúg. Az első emeleten van 14 teremben s négy osztályra szakad, ti. az oklevelek, a nyomdai zsengék, a kéziratok gyűjteményeire s a tulajdonképpi könyvtárra. Magyar könyvek szerzésére rendelt csekély alapítmányon kívül semmi biztos pénzalapja nincs, hogy új irodalmi művek szerezhessenek.
A régiség- és kincstár igen gazdag és érdekes gyűjteményekből áll, szintén az első emeleten van 9 teremben. A természetiek és kézművek tára a második emeleten van 14 teremben. Főleg a természetiek tára évről évre növekedik. A képtár szintén a második emeleten van 8 teremben. Három osztálybul áll: Pyrker gyüjteményéből, általános képtárbul s a József nádor tiszteletére alapított nemzeti képtárbul.

Hunfalvy: Magyarország és Erdély eredeti képekben.

__

A metszeten balra látható a kecskeméti kapunál (Széna tér 1.) Gyarmathy György fűszerkereskedő cégtáblája, Gyarmathy úr nemcsak a vállalkozásában volt aktív, hanem lelkesen adományozott kisebb-nagyobb összegeket különféle egyleteknek, alapítványoknak. A Nemzeti Múzeumnak őselefántcsontokat adományozott. Rendszeresen nála lehetett venni a belépőjegyeket a farsangi lövészbálokra