Jámbor Pál: A Zugligetben, 1865.

A Vajda-bérc a Zugligetben a “Menny és Pokol”-sziklákkal, 1893. Feszty Árpád képe, metszette Morelli Gusztáv. A Tündér- (Remete) sziklát keresztelték el Döbrenteiék Vajdabércnek 1847-ben Vajda Péter költő emlékének tisztelegve. A hegytetőn lévő ház Sopronyi Dezső, a dohánynagyárusok szövetségének elnöke tulajdona.

 

A Zugligetben.

 

Két hónapra a könyvet bezárom,

Ím mosolyg a boldog szünidő,

Isten hozzád á † b s a többi!

Most enyém a szabad levegő!

Nem veszek még tollat sem kezembe,

Hegy mosolyg rám emberarc helyett,

Ott vagyok már régen gondolatban,

Üdvözöllek, boldog Zugliget.

 

Diogenes hordóban lakott rég,

Ronda börtön volt ez, semmi más,

Szikla kelle már Prometheusnak,

Égbe csalta őt a szent parázs,

Szárnyat öltött a lángész Ikarral,

Hogy mondhassa: láttam az eget!

De lehullt, mert fölebb vitte a gőg,

Üdvözöllek, árnyas Zugliget!

 

Itt vagyok már a lombok tövében,

Jobb hely ez, mint bármi lágy karok,

Leshelyekből nem jönnek nyilak rám,

Szemközt jönnek itt a viharok.

Szárnyat öltnek eszméim, ha vannak,

Míg utánam lágy emlék üget…

Oh mi élv a lombok közt merengni!

Üdvözöllek, árnyas Zugliget!

 

Óh dicsőség koronás tanúja!

Corvinoknak édes nyughelye,

Hol veté le a bíborpalástot?

Hol pihent, a sátor megvan-e?

Tán nyomából kelt e tiszta forrás,

Hol mosolygott? Mondd, hol könnyezett?

Éljen zúgott, mint ma a hazában,

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

A sűrűben a nádor vadat hajt,

Egy aranyszárnyú lepkét Apor,

Túl Cesinge és Bonfin merengnek,

Hogy mikor lesz béke már, mikor?

Mert a kardok akkor nem pihentek,

Hősök írtak dalt és könyveket,

Ő tölté be zajjal a világot…

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

És a partnál flották háborogtak,

Mind epedve tenger s Márs után,

Hollós zászló nyúlt a vár fokáról,

S őrködött a holló a Dunán.

Koszorúkat lengetett a szellő,

Mely nem ismert hősével telet.

A világnak Pest volt kikötője…

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

Más kor ez… Halld! Dante pokla zendül,

Mily csodás orkán jajvésze ez!

„Hittem én is, engem is megöltek!”

Így sír a szív, kit száz tőr sebez,

Minden ország itt nyögött sebével,

Hallja a menny és mégis siket,

Hadd! Elég egy perc a kárhozatból!

Üdvözöllek, csöndes Zugliget!

 

Jó hírek közt ébred újra a hon,

És merészebb dalt zeng a madár,

Jobb kezekbe szálla át a kormány,

A szegény nép rég áldásra vár.

Nem törődöm, bárki lesz miniszter,

Csak ne bántsa, óh hon, fényedet.

Hagyja meg csak szárnyát a madárnak,

Üdvözöllek, árnyas Zugliget.

 

Nem Laszlovszky, Corvin hegye vagy te,

Róla szólnak e magas romok,

Akkor is, mint most, világművészek

Jártak itt, mint bolygó csillagok,

A tudósok menhelyt itt találtak

Vizsgálván a csillagot s eget,

Csillagászok csillagot lelének,

Mátyás téged lelt föl, Zugliget!

 

Hiador (Jámbor Pál), Pest, 1865. aug. 23.

 

Manapság:

Május elseje a budai Városmajorban, 1846.

Budavár a Városmajorból nézve. Háry Gyula műve, metszette Morelli Gusztáv.

 

Bizodalmasan ültünk együtt a négy szalmaszékkel körülövezett kerékasztalnál, a barátságos ernyőben, mely alatt már egész nyár folytában emésztgetjük a vasfürdő ezüstfehér túrós réteseit és aranysárga kőbányai borát, én ti. és az én barátom és a másik két széken két vendégünk, az én és barátom barátjai, mind a négyen együttvéve négy fidelis lélek, mint a német mondja. Mind a négyen ugyanazon mesterséget űzők, s így mind a négyen „fratres in Christo”, mint a diák mondja, mind a négyen írók, s így haszontalan emberek, mint a magyar mondja.

„Hol töltsük, – kérdé tőlem a legvastagabbik közöttük, villáját szánakozás nélkül az előtte gőzölgő csirke szívébe szúrván -, hol töltsük a mai délutánt?

Én éppen az utolsó huzamot tevém poharamból, s mintha a Hetumogerek véréből iandottam, lelkesülve kiálték fel mint egykor őseim Álmosnak kiálták: „Amerre téged sorsod elhív, mindenüvé veled megyünk.”

„Jól van – monda harmadikunk, az általam kiürített pisztolyt (meg ne ijedjenek nyájas olvasónéim, ez csak egy neme a félmeszelyes palaczoknak) maga elől eltolván, minthogy homoeopathiája még a bor szagától is tiltja -, jól van, nekem mint májbetegnek orvosom tanácsából úgy is sokat kell járnom, tegyünk egy nagy sétát a budai Városmajorba, ma úgyis május elseje van. S egy óranegyed múlva mind négyen úton valánk.

Gyönyörű, világos, félig nyári, félig őszi szeptemberi délután volt, a nap derült tiszta égrül nyájasan mosolyga reánk s hevét egy délnyugati szellőcske mérséklé, oly gyenge, oly enyhes, mint egy hó kéz által lebegtetett legyezőnek varázsszellője! Valami fölséges egy íly tavasz nyárias ünnepdélután egy nagy váras utcájában egy és két óra között, midőn már az emberek hazatakarodtak templomból és még ki nem jöttek az ebédlőből. Minden zaj, tolongás és foglalatosság eltűnve, el messze a szobákba, konyhákba vonulva, a keresetmódúak mindennemű kalapácsolások, rakolások elcsukva a zárt boltok és raktárok vasajtai megett, a sok targoncát, lovat, kocsit, embert s azon egész zagyvalékot, mely egész héten által fültompító zajjal özönlék el az utcákon, mintha a garaboncás diák kalapjával seprette volna el!

Mindenütt csend, nyugalom, s az ember egymásra néz, bámul, s azt látszik társátul kérdeni: vajon ugyanazon város, ugyanazon utca-e ez, melyben csak ma reggel itt oly élet, oly zaj zsibongott? Ah, ma reggel itt egészen más volt, egészen más! Az egész utca rajként zsibongott a búcsúra és szabadba takarodóktul. Ezen szabadlevegőbarátok, ezen aludttejemésztők, ezen kulacspártfogók, ezen tivornyaszeretők és tánckedvelők már kora hajnalban négy, öt, és hat órakor indulának ki két, három, öt és hét főbül álló csoportonként, hosszú lépésekkel, tetemes botokkal s szabadlevegőéhes pillanatokkal, kulacsokkal és kalácsokkal s bodor füstöt eresztő pipákkal ellátva, és hogy semmi se hibázzék, asszonyokat és gyermekeket is magukkal hurcolva. A kedves élettárs rendszerint egy vánkost s egy irgalmatlan esernyőt visz, melyet az egész család nap ellen használ, a fiúgyermek hátára egy Szt. János áldásával tölt kulacs van csatolva, a kisebbik egy butyort vagy kosarat emel felváltogatva a nagyobbik leánnyal, melyben, ti. a butyorban vagy kosárban a napi eleség, pogácsa, sódar, lúd vagy csirkesült, kenyér, só, paprika, alma és körte és kenyér és kalács, és tudja Isten, mi nincsen, kellemes rendetlenségben egymásra halmozva. Mesteremberek, kik egész héten által alig látnak egyéb eget mint azon egy pár ölnyi nagyságút, melyet műhelyök ajtajából látnak, külvárosiak, kik egész héten által a legkeményebb munkákban izzadának, mosónék és tejesleányok, kik egész héten talpviszketben szenvedének s tegnap késő éjfélig tanácskozának a táncról, melyet a Városmajorban, fák árnyékában a rozzant verkli mellett ellejtendők, kapás- és napszámoslegények, facér kocsisok és szolgálók, s ki tudná előszámlálni a tarka tömeg sokféleségét, mely egy tömeggé olvadva a természetbe hempelygett kifelé a hídon, végig az Attila utcán, ki a híres Majorba és Remete Máriára a természetet éldelni, pipázni, inni, enni, tivornyázni, henyélni, szerelmeskedni, táncolni, lerészegedni vagy veszekedni, ki mint szokta.

Képzeljen az olvasó magának egy viruló völgyterületet egyenes síkon mintegy fél órányi távolságra nyúlni, képzeljen azon magának három utat, egy kocsiutat és két gyalogösvényt végig szaladni, és képzeljen ezen három utat délutáni két órától kezdve egész késő estig váltogatva ki és bemenő emberekkel s kocsikkal ellepve, s fogalma leend azon óriási emberszivárványról, mely itt ezer meg ezer színeket játszva, hullámozva a zöld szőnyegen elterült.

Mi a legszélső ösvényt választottuk, bal felől a szép Sváb-hegyre s a regényes János- hegy völgyeleteire, jobbra a szépen karózott s érésnek induló szőlők terülvén. E kettős kilátás s egy néha-néha visszavetett tekintet a mindinkább távolodó s ezáltal mindinkább regényesebbé s szebbé váló Budapest háztáborára, s az előttünk s velünk háromágúlag hullámzó embervonal, s fölöttünk a tiszta, derült, nyájas ég, mely világoskék szemeivel mintegy gyönyörködve látszék ezt nézni, mindezek összevéve míly gyönyörű képet adának! Míly kecsegtetőt annak, ki az íly képeket érti és érzi, magunkat, négyünket gondolom és a délutáni publikumot, mely ugyane kettős célból jött ide ki, mert a reggel idejöttek legnagyobb része már ekkor odaadá magát vad örömeinek, a tivornyázásnak.

Miután mi is néhányszor végigmentünk az összesereglett s letelepedett csoportok között, néztünk s nézettük magunkat, szép lányokat és jó szivarokat kerestünk, keringőket és vágtátokat láttunk, minőkhöz képest a pesti redoute-terem keringői és vágtatói csak csigafutás! Pollicinellókat és szerencsejátékokat bámultunk, szóval, miután mindent megnéztünk, amit sorsunk megnézni engedett, kik az életnek örülni és örülve élni szeretünk és tudunk, mi is letelepedénk egy kínálatos asztal mellé, hol 20 jó krajcárért oly rossz bort ittunk, melyhez homoeopaticus barátunk tejszíne nektár volt (volna), ha nem volt volna vizesebb a mi borunknál.

Asztalunk egyik végén leírhatatlan gravitással ült egy leírhatatlan száraz férfiú, kiről legjobb fogalmat adhatok olvasóimnak, ha azt mondom, hogy jobbfelőli szomszédjának egy fuvat pipafüstje elég vala az egész ember masszáját láthatatlanná tenni, balja felől egy kellemes nőalak ült holdgömbölyűségű arccal s egypár hókacsóval, melynek egy-egy ujja becsületesen felért a szomszéd úr tajtpipájával, nem mondom fehérségre, hanem karcsúságra nézve. És a pipa, bizony, a pipa, nem akarok hazudni, no hiszen, ki-ki tudja, mekkora szokott lenni egy tajtpipa. Nem nagy elmeél kivántaték hozzá első pillanatra kitalálni, hogy a vékony úr a vastag leánynak édesatyja vala, a szomszéd úr pedig azzal a tajtékpipával, a kisasszonynak, azzal a kerek arccal, imádója.

A társalkodást megkezdeni nem vala óriási munka, s mindössze is egy szívbátorító köhintésembe került, melyet rögtön e szavak követének :

Én: (a kisasszonyhoz fordulva) Ma igen szép idő van.

Ő    (nyájasan nevetve, úgy, hogy mind a két sor fogát látni lehete) Igen szép.

Én  (keble virágaihoz) Míly gyönyörű virágok ezek!

Ő    (úgy mint előbb) Magam szedtem ott a völgyben.

Én  Boldog virágok! Míly kéj lehet íly kedves pici ujjaktól leszaggattatni!

Ő    (szemét lesütve) Oh kérem (atyjához súgva), nem kínáljuk meg ezt az urat hideg pecsenyénkből?

És a vékony úr hideg pecsenyét és bort, a kisasszony kimondhatatlan édességű mosolyt és a pipás úr egy leírhatatlan savanyú tekintetet raka előmbe, mit én egy pohár jókedvbe összetöltve, kimondhatatlan gyönyörrel lenyeltem.

Mellettünk a fogadóban keringő táncoltaték egy kéziorgona sipító hangjai mellett. Mely jeles publikum vala itt együtt azon ártatlan jámbor osztályból, melyből, ha száz leányt megszólítasz, mind a száz ugyanazon szókkal s ugyanazt feleli, ha száznak mondasz valami szépet, mind a száz sajnálja, hogy zsebe nincs, melybe complimentedet eltehetné, ha száznak mondod kezét csókolni, mind a száznak nincs megmosva a keze! S a szeladonok, azok, ki sarkantyús csizmában, ki rétingre vetkezetten, ki báránysapkában, hosszú pipaszárral , sallangos dohányzacskóval s annyi édes kincsem, galambocskám, amennyi csikóbőrös kulacs a környűleten. A többi közt egy fickó Turandotjának egy pohár puncsot adatott, s a kis libácska nem ihatta meg máskép, hanem hozzá – zsemlyét kért.

Oldalaslag a fák között, az istenadta földre, fák alá telepedve ült egy bizodalmas csoport köröskörül sáncolva eleségi butyorokkal, közepettök pedig mint egy imádkozó izraelita csoport között az egyiptomi pusztában a rézkígyó, mindannyioknak bálványa, egy tíziccés kulacs, mely sorra járt mint a harci bíróság, míg végre valamennyit sorra leejté lábáról. És a lábaikról leejtettek még hevertükben is hívek valának hozzá és csókolák a vesszőt, mely őket leveré.

Még továbbra, pár fa alatt, egy cukorsüteményekkel rakott üvegszekrény előtt nagy csoport szájtátó. Az újságíró, mi tagadás benne, kíváncsi, s mindent szeretne látni és tudni, s mielőtt észrevevém magamat, én is ott voltam – szájtátani. Különös figyelemmel néztem éppen egy kis Ámorkát, kit egy pár fehér galambka vont ékes készületű kocsiján. „Vajha, sóhajtám, mindig galambkák vonnák Ámor kocsiját s hollókká, varjakká ne válnának gyakran, midőn Hymen veszi át a kis kocsi kormányát.” De itt félbeszakasztatám az iszonyú tolongás által, egy embertengertől vagyok körülhullámozva. Elhallgatom, hogy ez vagy amaz, erre vagy amarra mint nyomott, tolt, taszított, csak azt akarom feljegyezni, hogy miután már magamat izzasztó tolongás után a tömegbül félig-meddig kifacsarám, hátam mögül valamely éles sikoltás csapódék füleimbe. Csak egyik szárnyát kelle még kabátomnak kiszabadítani, s én ment vagyok, de a sikoltó hangja oly szép zengzetű, oly ezüst csengésű volt, hogy kabátom egyik szárnya kockáztatása mellett is hátratekinték, s íme, egy gyönyörű szőke leánykát látok a sokaságtól félig agyonszorítva. Nem kelle több, könyökömet hátrataszítván kézzel-lábbal utat feszegeték magamnak a szép leányka felé.

Két perc múlva, mint egy második Thészeusz, karomon hozám ki a megmentett leánykát, kinek arcaira az eltávozott rózsaszín kelő hajnalként huzódék most vissza, s a gyönyörű alakot még gyönyörűbbé tevé. De már akkor oldalunknál termett az édes mama is, majd szívességemet köszönő, majd a leányka homlokárul az izzó cseppeket finom, rumburgi gyolcs zsebbelijével aggodalmasan törölgető. Az édes mama sokfélét vásárlott volt, s e csomóból nekem egy díszes cukorpipával kedveskedék, melyet, mikor barátimmal ismét összejöttem, hogy mind a négyünknek, mint igaz magyarokhoz illik, pipája legyen, odaajándékozék homoeopaticus barátunknak – talán csak nem haragszik e tettemért reám orvosa?

Hogy beesteledvén a vigalom helyéről mindnyájan megindultunk, vissza oda, honnét kiindulánk, Budapestnek mint édesanyánknak szerető kebelébe, azt, nyájas olvasóm, ha nem mondom is, tudni fogod. Valamint azt is, hogy az ösvény melletti árkoknak is vala szerencséjök egyik-másiknak „kinek feje nehezebb vala mint lába”, éjjeli szállást adni. De azt nehezen fogod tudni, hogy három éjjel háromszor egymásután álmodám kalandos délutánomról, a szőkécskéről és a cukorpipáról.

Nagynénim éppen a barátok templomából jött ma haza vecsernyéről, midőn neki a hármas álmomat elbeszélém. A jólélek megütközve hallgata mindvégig, balkezéről kesztyűjét levonván s nagy olvasójával együtt le akarván maga elébe az asztalra, homloka mindinkább összeráncosult, kesztyűtlen ujja az olvasóval játszadozott. Midőn elvégzém beszédemet, másik kezét, a kesztyűset fölemelvén, mutatóujját kiegyenesíté, s mosolygásomat dorgálva: „fiam – úgymond -, az nem szép, hogy te az álmokkal tréfát űzsz, vigyázz bár reá! – s itt burnótszelencéjéből egyet szippanta – vigyázz reá bízvást, ennek valami jelensége lesz!”

Miről én neked, nyájas olvasóm, ha csakugyan lesz következése álmomnak, elhiheted, bizonyára hírt adandok.

 

Garay János, 1846.