Telekvita a Normafa körül

 

A XIX. század végi újságokat olvasgatva felfigyeltem arra, hogy az egyre nagyobb számban a hegyekbe kiránduló közönséget az ottani telektulajdonosok egyre kevesebb szeretettel fogadták. Az 1850-es években még mindenki szabadan járhatott, később a telekeladásokkal, a házépítések szaporodásával kezdődtek a bajok.

A Normafa és környéke nem volt mindig közterület. A Fácántól Budakeszi határáig Sigray Pálé volt 1881 óta. A budai és pesti polgárok viszont nem foglalkoztak a tulajdoni kérdésekkel, vidáman járkáltak keresztül-kasul Sigray földjén. Ha jó volt az idő, rengetegen piknikeztek a környéken, letarolva mindent. Sigray úr évekig tűrte, aztán megunván az állandó embertömeget, 1887-ben cselekedett. Hogy pontosan mit tett, nehéz lenne kideríteni, mert mindenki mást mondott. Steiger Gyula beszédében azzal vádolta, hogy „akasztófa-alakú” fatörzsekkel, kövekkel több helyen elzárta a Disznófőtől a Normafához vezető utat, pedig, mondta Steiger, az a terület a fővárosé. Szerinte Sigray azért provokálta a fővárost, hogy elérje a földje kisajátítását.

Azzal is megvádolták, hogy százával vágatja ki az erdejében a legöregebb fákat. Sigray válaszolt a vádakra. A terület az ő és felesége tulajdona és azt korlátozás nélkül használhatja. A kirándulók évek óta nagy károkat okoznak neki, ezért engedélyt kaptak az illetékes hatóságtól, hogy a Normafához vezető út mindkét oldalán drótkerítést állítsanak. A kerítést a mérnökök által kitűzött vonalon építették meg, de az út maga járható maradt. Az erdőben pedig csak gyérítést végeztek, azt is engedéllyel. A kisajátításra törekvést is visszautasította.  1888. áprilisában Sigray jelezte, hozzájárul ahhoz, hogy az utat kiszélesítsék, a Normafa közvetlen közelében lévő földet is átadja a fővárosnak, ingyen. Erre a tanács érthetetlen módon azt válaszolta, hogy addig nem tárgyal, míg Sigray eredeti állapotba nem hozza a területet (pedig a kerítésépítésre ők adtak engedélyt). Mégis kiküldtek egy bizottságot, hogy beszéljen Sigrayval, aki nem volt hajlandó elbontani a kerítést, de újra felajánlotta, hogy ingyen átadja a szóban forgó területeket. Eladni is hajlandónak mutatkozott: a rét négyszögölét 3 forintért, a lejtőt a feléért. Az egész területet, mely 90000 négyszögöl, 90000 forintért. A bizottság a felkínált árat sokallta.

A következő „fordulóban” a bizottság megállapította, hogy, bár engedélye volt a kerítésépítésre, mégis valamilyen szabálytalanságot követett el, ezért felszólították, hogy három napon belül bontsa el, különben Budapest teszi meg Sigray költségére. Talán emiatt a tulajdonos már két forintért is eladta volna a rét és az erdő négyszögölét, összesen 110000 négyszögölt. Ezt az árat már elfogadhatónak tartották és kezdeményezték, hogy a főváros vegye meg. Megjelentek az ellenvélemények is: ezen a területen nincs árnyék, nincs vendéglő, emiatt itt jár a legkevesebb kiránduló, fölösleges megvenni. Erre van pénz, de csatornázásra, kövezésre, vízvezetékre nincs stb.

Május 15-én a kerítést elbontották, Sigray pedig perrel fenyegetett. Eközben a város kapott egy másik ajánlatot, Czillich Sándor, aki a Sigray-telek felett, a Disznófő környékén bírt egy nagy területet 1730. óta, felkínálta megvételre 40 hold földjét. Megemlítette, ha nem veszi meg Budapest, ő is elkerítteti. Ez a terület még látogatottabb volt mint a Normafa rétje. És, hogy még nagyobb legyen a baj, bejelentették, hogy a Kincstár az ősz végén kivágatja a Budakeszi-erdőnek a Normafához közeli részét. Az eset közfelháborodást keltett, a városi tanács tárgyalást kezdeményezett az egész erdő megvásárlásáról és a fővároshoz csatolásáról. 1889. januárjában Sigray újabb ajánlatot tett a rét és a lejtő eladására, amit a tanács elfogadott, viszont Czillich ajánlatát még csak nem is tárgyalták. Ezen ő annyira felháborodott, hogy megfenyegette a fővárost, bekerítteti a telkét és hiába bontják le, ő minden vasárnap (?) újjáépíti. Őröket fog állítani és ha bármi történik az őrök és a nép között, annak felelőse csak a főváros lehet. Ha pedig nem veszik meg, felparcelláztatja és nyaralótelkekként egyesével eladja.

Júniusban a pénzügyi bizottság javasolta, hogy a Sigray-féle Normafa-rétet és alatta lévő lejtőrészletet vegye meg, ez utóbbit azért, hogy a kilátás örökre biztosítva legyen. A vételárra 27584 forintot javasoltak. Ha ezt nem fogadja el, megindítják a kisajátítást. A Czillich-féle telekre elfogadták a 42500 forintos árat. Ezzel párhuzamosan több, Normafa-környéki, más tulajdonában lévő telek megvásárlásáról döntöttek.

Miközben a lapok részletesen beszámoltak a birtokvitáról, érdekes, magáról a vételről nem találtam ismertetést. 1890. januárjában egy cikkben múlt időben beszélnek a Normafa-rét megvásárlásáról és akkor már át is vette a főváros.

A Budakeszi erdő megvásárlását ezzel a szöveggel javasolták, érdemes idézni (részlet):

„Szem előtt tartva tehát mindazon intentiókat, melyek a budakeszi erdőnek, mint ilyennek a főváros közönsége részére mulató, kiránduló s főleg üdülőhelyül való fenntartását közegészségi és testfejlesztési szempontból nemcsak a felnőttekre, de elsősorban a gyermekvilágra annyira kívánatossá teszik, figyelemmel továbbá arra, hogy egy-egy ilyen erdőcomplexumnak fenntartása késő századok nemzedékeit is hálára kötelezi és szem előtt tartva azt, hogy egy íly erdő okszerű kezelése és egyes részének helyes értékesítése nemcsak a befektetési tőke kamatait, hanem illendő hasznot is hoz, részünkről ismételve is csak ezen 1100 holdas erdőterületnek a kincstártól való megvételét ajánlhatjuk a legmelegebben.”

Végül 300000 forint vételárban egyeztek meg 1890-ben.

Az egyezségek nyomán új utakat nyithattak mint pl. a Disznófőtől a Mátyás király-Tündérhegyi sarokig tartót, a Jánoshegyi utat a Szépjuhásznétól a csúcsig, a Tündérhegyi utat stb., természetesen ez fakivágásokkal járt. A budakeszi erdőben is több sétautat csináltak. Ekkor nyílt lehetőség a Normafa út meghosszabbítására a menedékházig, tehát a kirándulók újra saját kedvükre sétálhattak a hegyekben.

 

Klösz György fényképe

Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.143