Repülőhíd Tahi és Tótfalu között

Az utolsó repülőhíd az országban Tahi és Tótfalu között a múlt század első éveiben.

 

Az utolsó repülőhíd

 

(…) Az utolsó repülőhíd, melyről itt szó van, Tahi és Tótfalu között bonyolítja le a személy- és teheráruforgalmat. De nem sokáig… Napjai ha nem is pontosan, de meg vannak számlálva. Kongani halljuk a lélekharangot fölötte… A kongás azokat az ütéseket jelenti, amellyel az új állandó, szilárd hidat verik ugyancsak Tahi és Tótfalu között Az új állandó hídnak már szilárdan áll négy pillérje s ha minden rendén megy, újévre összeköti a Szentendrei szigetet a szárazfölddel. És ezzel a tahi-tótfalusi repülőhíd, az utolsó az országban, a lomtári fogalmak közé húzódik meg szerényen, miután ezer éven át teljesített becses szolgálatot a szigetlakóknak. Mert a repülőhíd ősi közlekedési szerszám, melyet folyók partján lakó ősök már a honfoglalás előtt használtak a Volgán, Dnyeperen és egyéb folyókon.

Mért nevezték el repülőhídnak, mert látszólag egész magától működik, tudniillik a folyam sodra viszi át egyik partról a másikra. A tavaszi, nyári és őszi hónapokban óránkint repül lassú szárnyalással és olykor káromkodások között egyik partról a másikra, jól megrakva lovas- és ökrösszekerekkel és egyéb teheráruval. De télen, mikor a jégzajlástól veszélyezteti az átkelést a Dunán, az egész Szentendrei sziget a maga közel hatezer színmagyar lakosával teljesen el van zárva a világtól. Csak nagy istenkísértéssel és halálos veszedelemmel merészel olykor egy-egy elszánt kofaember átkelni. Ritkán múlik el esztendő, hogy baj nem történik, mikor a repülőhíd beszünteti az üzemet. Most, hogy nemsokára végképp megszűnik, Szászy Lajos főmérnök úr szívességéből közlöm műszaki ismertetését az utolsó magyar repülőhídnak, melyen magam gyakran keltem át a Dunán.

 

A repülőhíd – írja Szászy Lajos, a kiváló szakember a Pesti Napló részére – egyike a legrégibb keletű vízi járóműveknek. Csapatszállításokra már a rómaiak is használták. A repülőhíd alapelvét a folyóvíz mozgási energiájának mint mozgató erőnek a kihasználása képezi. Ez oly módon érhető el, ha a folyóvíz tömegében rejlő erőhatás egy megfelelő szerkezet segítségével két olyan erőre bontatik fel, amelyek közül az egyik erőt a szerkezet megsemmisíti, a másik ellenben megmarad és a vízfolyás irányában merőlegesen álló, ún. keresztirányú mozgást létesít. A hajóhíd szerkezete két hajótestből áll, ezeket köti össze a tulajdonképpeni híd, melyet megfelelően erős korlát szegélyez, azonkívül a tartókötélből.

A teher felvételére a hajótest által hordozott hidló szolgál, a tartókötélnek pedig az a célja, hogy a hajótestet a víz folyása ellen biztosítsa. A hídon van elhelyezve a kormány, mely az egész szerkezetet kormányozza. A hídon található a csúsztató csiga, mely a korlát tetején van megerősítve. A tartókötél vége ezen a csúsztatócsigán át van vezetve és a szemben lévő korláthoz van erősítve. A kötél másik vége a folyó közepe táján a fenéken lévő szilárd horgonyba van lekötve. Elinduláskor a víz folyása a hajó orrát az állomástól a túlsó part felé irányított ívben elbillenti és egyidejűleg elindítja a hajót a folyó irányában lefelé mindaddig, míg a tartókötél megfeszül. Amint a kötél kifeszítése beállott, a túlsó part felé haladó mozgást a régi kor emberei az akkori szélességekhez viszonyítva egyszerűen repülésnek nevezték.

A repülésnek nevezett gyorsasága a hajón úszó hídnak sokat függ a víz sodrától és a szél irányától. Az kétségtelen, hogy a víz mozgási energiája ennél az ősinek mondható szerkezetnél igen elmésen van kihasználva, mert a kötél által felfogott erő a legkisebb, a hajótestet taszító erő pedig a legnagyobb. A vízállás emelkedésével a híd sebessége nő, az apadással csökken. Ha a víz folyásával ellenkező irányú szél fúj, az szintén csökkenti a repülés sebességét. Gyakran előfordult Tótfalun, hogy a híd kedvezőtlen szélben megadott és úgy kellett kötéllel átvontatni a túlsó partra. Kisebb folyókon meg látható itt-ott a tótfalusi hídhoz hasonló szerkezet, de ezek nem igazi repülőhidak, mert ezeknél a kötél a folyóra merőleges irányba van kifeszítve s így ezeknél nemcsak a víz ereje, de emberi erő is közvetít az áttolásnál.

 

A tudós főmérnök e magyarázásából nyilvánvaló, hogy a repülőhíddal egy igen érdekes régiség készül a Duna habjaiból a feledés habjaiba merülni. Egy körülbelül olyan régi szerszám, mint a faeke vagy a faltörő kos. A hídépítés technikájának a mai csodás fejlődési korszakában önkéntelenül tolul az ember ajkára a súlyos kérdés: hát a magyar fővárostól néhány kilométerre ezer esztendeig kellett várni, míg egy állandó híddal összekötik a legnagyobb dunai szigetek egyikét a szárazfölddel? Ó nem, ez nem az első híd a Szentendrei szigetre. A török hódoltság idejében már volt csaknem ugyanazon a helyen, ahol most épül, egy rendes nagy híd. Sőt, a nagy Dunán Vácnál is volt egy hídja a törököknek. De ezek a hidak nem gazdasági célokat szolgáltak, a budai, váci és esztergomi basák csapatokat szállítottak rajta a felsővidéki megyékbe. Szóval kizárólagosan stratégiai hidak voltak.

A most épülő híd iránt a hadügyi kormány nem mutatott semmi érdeklődést, vagyis a tótfalusiak mély sajnálatára egy fillért sem adott hozzá. Úgy látszik, a török basáknak stratégiai felfogása lényegesen eltért a mostani hadvezetőségétől. De a híd, mint említettem, januárra elkészül és ezzel új éra nyílik meg a nagy dunai sziget gazdasági életében. Ennek a szigetnek egyik nevezetessége, hogy rajta van a királyi uradalomnak egyik leggazdagabb fácánosa, hová Őfelsége meg a nyolcvanas években is gyakran eljárt vadászni. Egyszer télvíz idején a zajló Dunán hajón jött a király Monostorra vadászni, éspedig úgy, hogy a hajója előtt egy jégtörő hajó járt. És mire a vadászatnak vége lett, a Duna jege be is állott.

Ünnepségek zaja fog végighangzani a szigeten, mikor a régen óhajtott hidat átadják a forgalomnak. Hatezer magyarnak könnyebbül meg a lélegzete attól a gondolattól, hogy ezentúl semmiféle jégzajlás nem zárja el a külső világtól, s hogyha egy kis kerülővel is, bármikor mehet a dolgára. Ennek a kétségtelenül értékes kultúrmunkának a gazdasági fejlődését elsősorban Almássy főszolgabíró szinte hősies buzgalmának köszönheti a szigeti nép. S mi is szívesen kalapot emelünk neki.

Z. M., Pesti Napló, 1913. szept. 11.

Arcanum Digitális Tudománytár