Tusnádfürdő, Csík vármegye

Tusnádfürdő, Csík vármegye, 1900-as évek eleje.

 

A hazai fürdők.

 

Nagy hiba, hogy a magyar ember keveset törődik legdrágább kincsével, egészségével. Szeret jól élni, de egészségével csak akkor törődik, a mikor gyomrát, szervezetét alaposan megrongálta, amikor már rendszerint késő. Ezért keresik föl annyian évről-évre Karlsbad-ot és a többi külföldi fürdőket, ahová az úgyis szegény országból milliókat visznek ki.

És a magyar embernek ez a könnyelműsége valóságos nemzeti veszedelem, mert fokozza a halandóságot és a nemzeti elszegényedést. Nálunk nemcsak a gyermekhalandóság öltött ijesztő arányokat, hanem nagyon gyakori a közömbösségből, lustaságból származó, idő előtt való felnőtthalálozás is. Pedig a magyarság, mint kis nemzet, csak akkor állhatja meg helyét a művelt nagy nemzetek sorában, hogy ha egészségügyét minden téren elsőrangú országos érdeknek tekinti, gazdasági válságát pedig akkor oszlatja el, hogy ha fürdőink, ásványvizeink páratlanul álló kincséből is hatalmas közgazdasági tőkét kovácsol.

S mégis mit látunk? Azt, hogy nemzetünk világhírű szaporodóképessége a nagyfokú gyermekhalandóság és a kivándorlás miatt megcsökkent, hogy a családfönntartó apák, anyák egy része időnap előtt elpusztul, mert nem ápolja egészségét, nem előzi meg orvosi kezeléssel a nagyobb bajokat, nem használja ki a csodahatású fürdő- és ásványvíz nyújtotta istenáldásokat, amelyekkel hazánk az egész világot fölülmúlja.

Rettentő, amit e téren tapasztalunk. Életünk felét négy fal között iskolában, hivatalban, szobában robotoljuk le, szórakozni füstös, bűzös vendéglőben, hamis bor, rossz szódavíz mellett szoktunk, sétálni poros, zsúfolt sétatereken, ahelyett, hogy minden szabadidőnket a szabadban töltenők. De tovább megyek. Százezrekre rúg azoknak a jómódú családoknak a száma, amelyek még mindig akként gondolkodnak, hogy a fürdő, a jó levegő, az ásványvíz luxus, holott mindez olyan szükséges, mint a tiszta ruhaváltás s olyan országos érdek, mint a jó gazdasági befektetés, kivált a szellemi munkásnak, a tisztviselőnek, kereskedőnek, iparosnak stb. Aki elernyedt idegeit fölfrissíti, aki balzsamos hegyi levegővel szervezetét megerősíti, aki lappangó bajait megorvosolja s így a nagyobb betegségeknek elejét veszi, aki üde, jó ásványvízzel vérét megtisztítja – az életét hosszabbítja meg s így tovább lesz kenyérkeresővé.

Az okos fürdőzés tehát nem luxus, hanem busásan kamatozó egészségi és gazdasági tőkebefektetés, amelyhez harmadik haszonnak a hegyvidéki népmentés hazafias cselekedete járul. Azokat a jómódú polgárokat tehát, akik sajnálják a pénzt a jó hazai ásványvízért, akik tanyákon, homokpusztákon égnek, föl kell világosítani tévedésükről. Igazán egy magyar ember asztaláról sem volna szabad hiányoznia a Hankó Vilmos dr. „Fürdőink, ásványvizeink” és a „Székelyföld fürdői és ásványvizei” című könyveknek. Amannak ára 1 korona, az utóbbit pedig a Földművelésügyi Minisztérium ingyen adja. Hogy a magyar fürdőügy nemcsak egészségügyi, hanem közgazdasági szempontból is egyik igen fontos tényezője a magyar nemzeti érdekeknek, mindnyájan tudjuk. A magyar fürdőket azonban két előítéletből még mindig nem látogatják kellőképpen.

E két előítélet: a drágaság és kényelmetlenség. Igaz, régen sok volt a jogos kifogás a magára hagyott s kevéssé gondozott magyar fürdők ellen, de ma már e vádak legtöbbnyire alaptalanok. Itt az idő, hogy a magyar közönség, levetkőzve idegenimádó, hazafiatlan előítéletét, hathatós támogatásban részesítse a magyar fürdőket, hogy az úgyis szegény ország ne legyen kénytelen keservesen megtakarított millióit külföldre vinni. De hogy ezt megtehessük, kölcsönösen, szeretettel kell egymást támogatnunk: a közönségnek és fürdőnek egyaránt.

Tárjuk föl a bajokat jóakarattal, hogy a fürdők intézőinek kedvük, módjuk legyen a javításra, viszont mi se nézzük le nagyzásból a hazait, hanem igyekezzünk saját magunk is előbbre vinni a magyar fürdőügyet. Sokan ugyanis a külföldi fürdőkön is érzik az otthon kényelmének a hiányát s ugyanazokat a bajokat tapasztalják, amikben a hazainak szenvednek, de hazajövő, csupa hiúságból s nagyzásból e hibákat elhallgatják. Ezek sokkal helyesebben cselekednének, ha módot nyújtanának a jelesebb hazai fürdőknek befektető tőkeszerzésre. Így például dicsérettel kell megemlékeznünk Sándor János, volt székely kormánybiztosról, aki több jeles hazafival azon fáradozik, hogy a tőkével nem rendelkező, de egyébként kitűnő fürdőknek állami, társadalmi utón tőkesegítséget szerezzen, hogy a szükséges beruházást, fölszerelést és modern kényelmet megadhassák a közönségnek. Nagyon helyes és hazafias cselekedet az is, amikor módosabb uraink magyar fürdőtelepeinken építenek villát, nyaralóhelyét, hogy a közönséget állandóan odavonzzák. Évenkint kerek negyvennyolcmillió koronát költünk el külföldi fürdőhelyeken s tömérdek kitűnő vizünket nem pártolva, egymillió korona értékű ásványvizet fogyasztunk.

Az embernek megáll az esze, hogyan követhet el egy józan, okos nemzet ekkora öngyilkossággal határos közömbösséget. „Ha más országban volnának e gyönyörű fürdők és csodaforrások – mondja Jókai -, búcsujáró-kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, s részvénytársaság vendégfogadója másfelől.” De nekünk előbb a külföldre: Velencébe, Ostende-be, Karlsbadba kell mennünk. Itt az idő, hogy megváltozzunk! Magyar fürdő, magyar közönség, szeressék meg egymást.

Ne pártoljuk az idegen fürdőket, de a hazaiak is tegyenek meg minden lehetőt. A magyar fürdő legyen mindig olcsó és kényelmes, a közönség pedig a kezdet kezdetén, az átmeneti időkben elnéző.

Budapesti Hírlap, 1905. július 18.

Arcanum Digitális Tudománytár