Gyümölcsvásár a Ferenc József-hídnál, Hans Götzinger (1867-1941) festménye
A Központi Vásárcsarnokot 1897-ben adták át és hamar kicsinek bizonyult többek közt azért is, mert a csarnokban iparcikkárusok is kaptak árusítási engedélyt. Főleg a gyümölcs- és a zöldségkereskedők szorultak ki a fedett helyről. Ők a csarnok mögötti utcákban, de inkább a parton, a csarnokhoz tartozó Duna-szakaszon kaptak árusítóhelyet.
A vásárcsarnokok megnyitása előtt sok helyen, utcákon, tereken, Duna-parton árusítottak. A főváros 1897-ben rendeletben tiltotta meg az árusítást a Lipót körúttól a Ferencvárosi védgátig köz- és magánterületen egyaránt. A zsúfoltság eredménye az lett, hogy sokan nem jutottak standhoz és megromlott az árujuk, mielőtt eladhatták volna. Ezért nyártól őszig idényjelleggel megnyitották a Ferenc József rakpartot is egész az Eskü térig a szezonárusoknak és a többi vásárcsarnok körüli területeket. Az idénypiacokon csak vidéki árusok működhettek és csak kocsiról árulhattak, földről nem. A szabadtéri árusítás eredménye az lett, hogy sokkal olcsóbban adhatták termékeiket mint a drágabérű csarnokban lévők. Másfelől viszont akkorára nőtt a forgalom a csarnok körüli utcákban, hogy a lakók szerint már elviselhetelenné vált az élet a sok embertől, kocsitól és lótól. Azt írták, hogy ott paradicsomot könnyen, de levegőt sehogy se lehet venni…
Ég a díszlettár, előttünk a tömeg az Országúton (Múzeum körút) nézi a tűzoltók munkáját. Balra a Westermayer-féle sarokház.
1871. szeptember 13-án este leégett a Nemzeti Színház díszlettára. Abban volt az asztalosműhely és a festőműhely is. A Grassalkovich-ok régi magtárát alakították át díszlettárnak, mivel csupa tűzveszélyes anyagot tároltak benne, megmenteni nem tudták. A tűzoltók a tetőre is felmásztak, hogy megpróbálják a lehetetlent, de amikor látták, mekkora a tűz, attól kezdve a a színház megmentésére koncentráltak. A környéken hatalmas tömeg gyűlt össze, a lóvasutat későn állították le, ezért a tömegen alig tudtak átvergődni. A tűzoltók parancsnoka Széchenyi Ödön volt, aki maga is kockára tette az életét. Az oltócsöveket az utcai vízvezetékhez csatolták és megpróbálták minél feljebb vinni, hogy nagyobb hatásfokkal olthassanak. A színház megmenekült és a magtárban lévő díszlet egy része is használható maradt, pedig az épület belülről csak faszerkezetű volt. Az épület Országútra (Múzeum körút) néző részén a földszinten Korompay Alajos kocsiraktára volt, a színház a két emeletet használta raktárnak, a műhelyek a padláson voltak. Utólag írták a lapok, hogy egy tűzhely kéménycsöve éghetett ki és onnan terjedhetett a tűz a faszerkezeten keresztül.
A Nemzeti két oldalán lévő mindkét épület Westermayer József gazdag polgár tulajdonában volt, a balfelőli volt a Griff vendégfogadó, jobb felől, a sarokházban lakások és üzletek voltak. Ezután állt a magtár, mely hátulról össze volt kötve a színházzal, hogy könnyebb legyen az átjárás a raktárakba.
A Griff fogadóban nemcsak megszállni és enni lehetett, hanem vásárokat és rendezvényeket is tartottak ott. Gyorskocsijárat is indult onnan. Híres vezetője Baráth Károly volt, 1873-ban halt meg. A Griff is leégett, 1865-ben. A berendezés nagy részét ki tudták menteni, a vendégek csomagjait is az utcára hordták és a katonák vigyáztak rá. A szomszéd épületek tetejét locsolták, így a színházét is, nehogy átterjedjen rájuk a tűz. A Griff helyén 1868-ban nyílt meg a Pannónia Szálló.
A sarki ház nem sokkal később a színházé lett.
A szintén Westermayer tulajdonában lévő magtár rozoga lehetett, mert szintén 1865-ben leszakadt a födéme és Korompay nyolc drága kocsiját összetörte.
A Kálvin tér a Múzeummal. A Baross utca 2. alatt Kriegner György gyógyszertára.
A Széna (később Kálvin) téren már a XIX. század közepén patikája volt Sztupa Györgynek, Kriegner apósának. Sztupa halála (1884.) előtt már közösen vezették az üzletet. Ők készítették el a Tokaji kina vasbort, mely valódi tokaji ötputtonyos borból készült és vérszegénység, étvágytalanság gyógyítására, gyenge gyerekek, súlyos betegségen átesettek erősítésére használtak. A készítmény valóban hasznos lehetett, mert az Országos Egészségügyi Tanács is ajánlotta és később többen is utánozták. Kinint, vas-citrátot, vas-pirofoszfátot, nátrium-kálium-tartarátot tartalmazott. Természetesen külföldön is gyártottak hasonlót, de a magyar az orvosi lapokban megjelent cikkek alapján kiváló minőségű volt.
Adagolása: naponta kétszer, 15 perccel étkezés előtt egy teáskanállal (gyermeknek mokkáskanállal). Ára 1884-ben 3 Ft és 1,60 Ft (nagy- és kisüveg), 1901-ben 6 K és 3,60 K.
Lőcse, a városháza és a Szent Jakab-templom a múlt század elején.
Id. Görgey István „A Görgey-nemzetség története” c. írásában olvasható az a (tudtommal még nem igazolt) legenda, amelyre felfigyelt Mikszáth és amelyből megírta „A fekete város” című regényét.
(…) Még gyermekkoromban, midőn egyszer Görgőről – nem a mostani, hanem az ettől északi irányban meglehetős távolságban vonult régi országúton – Lőcsére hajtattunk, atyám egy több holdnyi négyszög szántóföld területre figyelmeztetett, mely a Görgő és Lőcse közti egyenes határmezsgyétől a falu felé kiszögellve szemlátomást a görgői határból mintegy erőszakkal kiszakítva, a lőcseihez tartozik. A lőcsei határnak ezen annexió útján való gyarapodása történetét pedig atyám így beszélte el nekem:
Az alispán és a polgármester egy napon, ki-ki a maga területén vadászván, Görgeynek egyik kedvenc kopója hajtás közben átszaladt a mezsgyén, be a lőcsei határba. Erre a polgármester agyonlőtte a kopót, az alispán pedig a polgármestert. Ebért embert! – Ekkor a még hevenyében is mindig „okos és körültekintő” lőcsei vadásztársak hirtelen felkapván meglőtt polgármesterük holttestét, vele betörtek a görgői határba s abból annyi földet, a mennyit ma is az említett négyszög befoglal, szaladvást megkerülvén, ezzel azt az akkori idők szokásjoga szerint megszerezték városuknak „véren”.
Hogy Lőcse városa az eképp szerzett földet meg is bírta tartani, ez szerintem kétségtelen bizonysága annak, hogy a hevenyében bekerítő embernyomok, helyszíni szemlék és tanúvallomások alapján nagyérdekű és terjedelmes per keletkezett és – talán hosszú évek múlván – a város javára végződött. Vajon van-e, nincs-e ennek, valamint a még elbeszélendő második esetnek írott nyoma egyfelől Lőcse város, másfelől Szepes vármegye levéltárában, nem tudom.
Visszatérve atyám elbeszélésére, sok évig a vadászesemény után, Szepes vármegye rendei nem is Lőcsén tartották közgyűléseiket, hanem Görgőn, az alispán házánál. Talán az erődített szabad királyi város éppen a folyamatban lévő per és villongás ideje alatt zárva is tartotta kapuit előttük. Végtére is újabb esztendők múltával ugyanezen alispán egyszer megint Lőcse városába, a vármegye extraterritoriális székházába hívta össze a közgyűlést és ennek napja reggelén maga jelent meg elsőnek lóháton, kísérete élén a város felső kapujánál, bebocsátást követelve. Csörömpölve ereszkedik le előtte a felvonóhíd és csikorogva tárul fel a kapu. De amint beléptet a dobogón át a kapun, ennek bolthajtásából hirtelen-váratlan lezuhan a vasrostély mögötte, a vármegyei urak és hajdúk kint szorulnak és ott tehetetlen dühvel nézhetik végig, mint rántják le villámgyorsan városi polgárok az alispánt lováról, mint nyomják el a védtelen egy embert, s a készen ott termett hóhérral mint véteti fejét az agyonlőtt polgármester hivatalbéli utóda és megbosszulója: Fabricius.
Mikor atyám nekem ezt elmondta, akkor jutott eszembe, és csak akkor értettem meg, miért csúfolt engem egyszer még gyermekkoromban egyik lőcsei iskolás és játszótársam, Fabriczy Gyula ezen szóval: „Az én ősöm a tiedet lefejezte”. A történeti tényről tehát nyilván az én iskolástársam atyjának, a Lőcsén szomszédságunkban lakó Fabriczy Sámuel híres ügyvédnek is volt tudomása. És mivel lehetetlen és elképzelhetetlen dolog, hogy a város utcáján praemeditálva véghezvitt bosszúálló lynch-bíráskodás az utolsó szó lett volna ebben a perben, azért az említett levéltárakban kell – vagy kellett egykor – ezen láncolatos bűnesetről és további következményeiről s végleges elintézéséről hiteles okirati adatoknak létezniük.
* * *
Mikor ezeket a lapokat még egyszer végignézem, megint az az aggodalom támad lelkemben, nem ártok-e nemzetségünk serdülő és még ezután születendő nemzedékeinek a leírottak közzétételével. Nem rontja-e meg egyik-másik fiatal atyámfiának elméjét valami hivalkodó képzelődés, abban a tudatban, hogy régi úri családból származik?
Aggodalmamat azonban eloszlatja, amit egy jóbarátom levelében olvasok: „nem az a veszélyes – írja -, amit a német Ahnenstoltz-nak nevez, hanem a modern nagyzás, élvhajhászat, munkaiszony és renyheségből megalkotott gentryerkölcs. Ez az, mi tönkreteszi régi családjainkat. Őseink is büszkék voltak famíliájukra. De ennek volt etikai értéke és alapja. Mert aki öröklött nevére s ennek becsületére tart, az nem könnyen vetemedik aljasságra. Ezt tartották a régiek. De amellett egyszerűek, vagyonukhoz viszonyítva takarékosak és állapotjuk szerint munkásak voltak, s ezen erkölcsük s egyéni súlyuk által megtartották tőkevagyonukat és meg-megújították helyüket a társadalomban – míg utódjaik köznemesekből többrészt gentryk lettek (de azért még nem gentlemanek is) és egyéb eléggé ismeretes hibáik segítségével kellett hogy tönkremenjenek”.
Fenn a Statisztikai Hivatal új épülete, alul a Tégla (Fényes Elek) utca és a Margit körút sarka, 1898.
(…) Most végre a Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal azt is elérte, hogy állandó otthonhoz jutott. A bolygó zsidó történetére emlékeztet az a sok hányattatás, melyen a hivatal egy negyedszázadnál alig hosszabb idő alatt keresztül ment. Megalakulása óta nem kevesebb mint kilencszer költözködött, e számba nem is foglalva bele az ugyanezen épületen belől történt vándorlásokat. Egy magánember költözése is sok bajjal jár, hát még egy hivatalé, kivált ha az a hivatal egy nagy könyvtárral kénytelen mozdulni. E hontalan korszak nyert befejezést a hivatal új palotájának felépülésével, melyre az 1896. évi XX. törvénycikk adta meg a felhatalmazást.
Az építés ügyeit a hivatal igazgatójának, Jekelfalussy József miniszteri tanácsosnak elnöklése alatt egy bizottság vezette, mely oly kitűnően oldotta meg feladatát, hogy a nagy és díszes épület jelentékeny megtakarítással készült el, ami csaknem páratlanul áll a középületek történetében.
Mai számunk (…) képben mutatja be az új palotát, melyet kiváló építészünk, Czigler Győző tanár épített. A budai részek egyik félreeső helyén emelkedő díszes középület fővárosunk fejlődésében is figyelemre méltó mozzanat. Annak a jogosult óhajtásnak megtestesülését látjuk benne, hogy a pesti oldal mesés gyarapodásával szemben a budai oldal se szoruljon egészen háttérbe.
A képek (…) híven ábrázolják a palota külső alakját, azzal a különbséggel, hogy a környék még rendezetlen s az épület úgy áll mint egy keret nélküli festmény, mely még le sem került a művész állványáról. A készülő park fog méltó keretül szolgálni. De bár középületnél a külső dísz is fontos, még fontosabb a belső berendezés célszerűsége, s e tekintetben az épület valóban meglepi a szemlélőt. A 140 helyiség közt egyetlen udvari helyiség sincs, a tágas udvar felől széles, világos, zárt folyosók futják körül a palotát. A hivatalos szobák úgy folynak egymásból, hogy megvan ugyan az összeköttetés, de egyúttal a zavartalan munkálkodás szempontjából annyira szükséges különállás is. A palota homlokzatát az első és második emeleten egy-egy tágas tanácsterem foglalja el, míg a megfelelő helyiség a harmadik emeleten nagyobb időszaki munkálatok végzésére van szánva, amelyre ott még a hatalmas, világos lépcsőház s a melléktermek is igen alkalmasak. Az alagsor keleti oldalán húzódnak a könyvtár termei, melyekben a hivatal értékes könyvtára kényelmes elhelyezést talál. Az 1897. évi XXXV. tc. a hivatalnak szakszempontból páratlan könyvtárát nyilvános jelleggel ruházta fel s részére köteles példányokat biztosított a Magyar birodalom egész területén megjelenő nyomtatványokból, ezzel is bizonyítva a hivatal tudományos jellegét.
A hivatal igyekszik is híven megfelelni ennek a jellegének, mert ez emeli arra a magaslatra, hol mint közállapotaink élő lelkiismerete szolgálhatja a magyar nemzet érdekét.
Kegl Ferenc vendéglősről két adatot találtam: az 1931. évi választáson kisgazdapárti jelölt volt, de visszalépett. Ha ugyanarról a személyről van szó, 1938-ban az ő cséplőgépénél dolgozó Hartdégen Mária 14 éves leány balesetet szenvedett, a gép térd alatt levágta a jobb lábát. Másnap a fehérvári kórházban meghalt.
A „Niagara hőse”, a „lég fia” – Blondin csakugyan meglátogatta Pestet. Nem ment át ugyan a Duna felett a görög templom tornyától a Gellért ormáig, amint előre híresztelve volt, de a kies Margit-sziget felett elég magas helyen járkált, hogy a bámuló és rémülő közönségnek ügyességéről mint merészségéről bizonyítványt nyújtson. A margit-szigeti faövezte pázsit-aréna közepén volt felvonva a porondzacskókkal megnehezített, s amerikai növényszálakból font 3 1/2 hüvelyk vastag kötél, 90 láb magasan a földtől, s 100 láb-nyi hosszaságban. A kötél felső vonala két árbochoz volt erősítve, melyek mindegyikén erkély állt, honnan Blondin kiindult, vagy nyugpontját találta. Az egyik árboc aljában egy deszkákból összeütött házikóból kúszott fel Blondin mintegy vadmacska, az előbb említett erkélyre.
Ő maga szép, izmos szőke férfiú, egészséges piros arccal, ruganyos tagokkal. Lábain posztósarufélét visel, s ezekben, midőn a kötélre lép, talpai oly puhán hajolnak meg, mintha kéz gyanánt fognák a kötelet. Lépése rendkívül szilárd és biztos, nézése mindig egyenesen előre irányozva, hébekorba azonban kedélyesen mosolyg le a közönségre. Majd lassan, majd futva járja végig a kötelet egy nagy balance-rúddal, mindez azonban csak bevezetése a rendkívüli mutatványnak; később fejjel áll a kötélre és így csapkodja össze bokáit a szédítő magasságban. Ezt követik testgyakorlatai a balance-rúd nélkül, ülés, fekvés, forgás és egy lábon függés a kötelén. Majd biztosságának netovábbja, a bekötött szemmeli séta következik. Ezúttal nemcsak szemét köti be, hanem még zsákot is borít fejére, s így eleinte tettetett tapogatódzó s ingadozó lépésekkel, majd sebes apró léptekkel, szintén az előbbi biztossággal sétál végig a kötélén. Végül egy jól megtermett társát pakolja fel hátára, s ezt viszi keresztül a kötélén. A közönség közt nehezen találkozik, aki akár Blondin, akár a hátán ülő cilinderes úriember sorsát irigyelné. A benyomást legegyszerűbben csak egy szóval jellemezhetjük, hogy az: borzasztó. A közönség elfojtott lélekzettel nézi e vakmerő szállítást a 90 lábnyi magasságban.
E magosratörő férfiú életéről a következő adatok jutottak nyilvánosságra: Blondin Franciaország egyik kis városában tisztességes szülőktől származott. Már gyermekkorában kitűnt rettenthetlen bátorsága és vakmerősége által, a meredek hegységek szédítő magas csúcsait gyakran megmászta. Atyja kereskedésre szánta, s egy kalmárhoz adta tanulni, hol szép előmenetelt tett. Egy nap vándorkomédiások érkeztek a városba, s köztök egy szép szőke leányka, ki bájosan lépdelt a kötélén. Blondinnak a testgyakorlat e neme igen megtetszett, maga is próbákat tett, s nemsokára annyira vitte, hogy az egész vidéken híre terjedt, s számosán bámulták ingyen tartott mutatványait. Nemsokára egy összeesküvésbe keveredett az uralkodó megbuktatására. Az összeesküvők fölfedeztetvén, gályarabságra ítéltettek. Blondin idejében megszökött, s Amerika felé evezett, a szabadság és humbug hazájába. Ott nem lévén miből élnie, kötéltáncosi mutatványokat kezdett tartani és sikerrel. Majd a Niagara zuhatag felett tett merész útjai alapíták meg szerencséjét.
