A Központi Vásárcsarnokot 1897-ben adták át és hamar kicsinek bizonyult többek közt azért is, mert a csarnokban iparcikkárusok is kaptak árusítási engedélyt. Főleg a gyümölcs- és a zöldségkereskedők szorultak ki a fedett helyről. Ők a csarnok mögötti utcákban, de inkább a parton, a csarnokhoz tartozó Duna-szakaszon kaptak árusítóhelyet.

A vásárcsarnokok megnyitása előtt sok helyen, utcákon, tereken, Duna-parton árusítottak. A főváros 1897-ben rendeletben tiltotta meg az árusítást a Lipót körúttól a Ferencvárosi védgátig köz- és magánterületen egyaránt. A zsúfoltság eredménye az lett, hogy sokan nem jutottak standhoz és megromlott az árujuk, mielőtt eladhatták volna. Ezért nyártól őszig idényjelleggel megnyitották a Ferenc József rakpartot is egész az Eskü térig a szezonárusoknak és a többi vásárcsarnok körüli területeket. Az idénypiacokon csak vidéki árusok működhettek és csak kocsiról árulhattak, földről nem.  A szabadtéri árusítás eredménye az lett, hogy sokkal olcsóbban adhatták termékeiket mint a drágabérű csarnokban lévők. Másfelől viszont akkorára nőtt a forgalom a csarnok körüli utcákban, hogy a lakók szerint már elviselhetelenné vált az élet a sok embertől, kocsitól és lótól. Azt írták, hogy ott paradicsomot könnyen, de levegőt sehogy se lehet venni…