Parisien Grill Revue Dancing, Budapest, Margitsziget
Toutain francia filmszínész nyílt színen levetkőzött egy mulatóhelyen
Rendőri eljárás indult a szokatlan nadrágtrükk miatt – Az Est tudósítójától
Egy francia színész szombat éjszaka óta másodszor vetette le nadrágját a margitszigeti Párizsi Kalitka mulatóban. Ez a furcsa és enyhén szólva indiszkrét művelet, amelyet Toutain francia színész végzett, nem keltett volna feltűnést és nem okozott volna botrányt, ha Toutain egyedül tartózkodott volna a mulató valamelyik helyiségében, Toutain azonban a mulató népes és előkelő közönsége előtt vetette le kabátját, majd nadrágját és ezzel kínos feltűnést okozott azon a helyen, ahol magyar és külföldi előkelőségok, arisztokraták és diplomaták szórakoznak nap-nap után. A mulatóhely közönsége tegnap éjjel megütközéssel vette észre, hogy Toutain, aki mint filmszínész budapesti filmfelvételeken vesz részt, egy nagy francia társasággal a Grill termébe lép. Azért keltett megütközést, mert Toutain a szombatról vasárnapra virradó éjszaka féktelen jókedvében, a pezsgő mámorában felmászott valami oszlopra és miközben vidám mutatványt végzett, nadrágja kigombolódott és leesett.
A mulató közönségnek csak egy részét derítette jókedvre a nadrág „balesete”, míg több hölgy és úr megütközve fordult el. A francia színész rendbe hozta öltözékét és eltávozott. A mulató mindennapos vendégei abban a hitben voltak, hogy a színész többet nem mutatkozik a Parisien Grillben. Annál inkább meglepte őket, hogy a francia színész vidáman, mosolyogva, gomblyukában hatalmas szál virággal, egy francia társasággal együtt az éjszaka is látogatásával szerencséltette a mulatót. A társaság tagjai két úrihölgyön kívül egy bankigazgató, több francia vállalat budapesti kiküldötte és egy párizsi lap budapesti szerkesztője voltak.
Amint a társaság a mulatóba lépett, az előkelő vendégek körében máris suttogás támadt. Többen távozni akartak, mert attól tartottak, hogy Toutain megismétli szombati tréfás mutatványát. Toutain azonban az első félórában diszkréten üldögélt a társaság tagjaival. Amikor megkezdődött a tánc, a francia urak a társaságukban lévő hölgyekkel és idegen hölgyekkel is táncra perdültek. Táncolt Toutain is. Tánc után selyemzsebkendőjével verejtékét törülgetve asztalához ült és ledobta kabátját. Néhány epés úr ekkor már előre láthatóan megjegyezte, hogy mi következik. Sejtelmük nem is csalt, mert – nem tudni mi előzte meg ezt a jelenetet – Toutain néhány pillanat múlva felugrott valakit szólongatni kezdett a táncolók közül, de ekkor nem látszott rajta a nadrág, a szék alá csúszott.
A teremben egy pillanatra megállott a tánc. A nők sikoltozni kezdtek, az urak pedig felháborodva utasították rendre a feledékeny franciát, aki már másodszor okozott ilyen riadalmat a vendégek között. A vendégek tanácstalanok voltak. Panaszra mentek mindenhova, ahova csak mehettek, de senki se talált megoldást, hogy a francia társaság tagjaival milyen formában közöljék felháborodásukat. Több előkelőség az ügyeletes rendőrtiszthez és detektívhez ment panaszra, hogy igazoltassa a nadrágtalan urat. Toutain végül is felöltözött, kiment a folyosóra, ahol azután egy detektív igazoltatta.
Amint értesülünk, rendőri eljárás indul Toutain ellen. Andréka Károly helyettes főkapitány ma reggel személyesen intézkedett az ügyben és a dunai rendőrkapitányság – a margitszigeti rendőri eset illetékes hatósága – megindítja az eljárást Toutain ellen részben botrányokozás címén, részben pedig a lex Scitovszky alapján, közszemérembe ütköző cselekmény miatt. A dunai kapitányság rövidesen ki is tűzi a rendőrbírói tárgyalást és itt fogja majd megindokolni a francia filmszínész különös viselkedése okát.
Az Est, 1932. július 14.
* * *
A Margitszigeti mulató botránya a rendőrbíróság előtt.
A dunai kapitányság mint rendőri büntetőbíróság hétfőn különös kihágási ügyet tárgyalt. A kihágási ügyben Roland Toutain francia filmszínész szerepelt mint terhelt. Az ügy előzménye a minap zajlott le a margitszigeti Párisien Grill mulatóban. Több vendég panaszt tett, hogy az egyik páholyban illetlenül viselkedett egy férfi, félig levetkőzött. Az ügyeletes detektív igazoltatta az illetőt. Egyed Zoltán újságíró, aki a mulatóban volt, azt mondotta a detektívnek, hogy a botrányokozó Roland Toutainnel, a Budapesten dolgozó francia filmtársulat egyik tagjával azonos. A detektívjelentés alapján az erkölcsvédelmi rendeletbe ütköző kihágás miatt eljárás indult meg Toutain ellen. A hétfői tárgyaláson a fiatal francia színész kijelentette, hogy ő semmiféle illetlenséget nem követett el, a botrányt egy másik francia férfi okozta, akinek a nevét nem tudja. Tanúként kihallgatták a detektívet, aki kijelentette, valóban nem Toutain idézte elő a botrányt, hanem egy másik férfi, akire Egyed Zoltán azt mondotta, hogy Toutainnel azonos. A többi tanú is megerősítette azt, hogy nem Toutain volt a botrányokozó. Csikkel József rendőrbíró, aki Zimmermann Endre rendőrkapitány tolmácsolásával hallgatta ki a terheltet, kihirdette határozatát, amelyben szerdára elnapolta a tárgyalást és kötelezte Toutaint, hogy addigra nevezze meg a botránytokozó férfit. Enunciálta még a rendőrbíró azt is, hogy Egyed Zoltán ellen hatóság félrevezetése miatt kihágási eljárást indít és őt is megidézi a szerdai tárgyalásra, amelynek során majd kiderül, tulajdonképpen mi is történt a névcsere körül.
Budapesti Hírlap, 1932. július 19.
* * *
Ítélet a margitszigeti botrány ügyében
A margitszigeti Parisien Grill mulatóban történt botrány ügyében szerdán a dunai kapitányság mint rendőri büntetőbíróság folytatólagos tárgyalást tartott. Egyed Zoltán újságíró vallomásában előadta, hogy amikor ő bement a mulatóba, mindenkitől azt hallotta, hogy Toutain francia filmszínész botrányt okozott. Az ügyeletes detektív nagyban vitatkozott franciául beszélő emberekkel, akik nem értették őt. Teljesen jóhiszeműen segíteni akart és mikor Toutain neve szóba került, felírta a francia filmszínész nevét egy papírszeletre és ezt átadta a detektívnek. Kihallgatták Hutschenreiter Andor detektívet is. Ez azt vallotta, Egyed mondotta neki azt, hogy a botrányokozó embernek Roland Toutain a neve. Utána Toutaint hallgatták ki. A francia filmszínész most már visszaemlékezett arra, hogy a botrányt Jean Marie Dupont párizsi fiatalember, egy filmgyári igazgató fia okozta. Dupont azóta már elutazott Budapestről. A rendőrbíró ezután Toutaint felmentette azzal a megokolással, hogy nem ő idézte elő a botrányt. Egyed Zoltánt a rendőrbíróság vétkesnek találta a kihágási törvény 43. szakaszába ütköző kihágásban és ezért 300 pengő pénzbüntetésre ítélte. A megokolás szerint Egyed Zoltán bemondása alapján történt, hogy Dupont helyett Toutain neve került a detektív jelentésébe és Dupont, a tulajdonképpeni botrányokozó elutazhatott Budapestről. Dupont ellen különben tovább folyik az eljárás. Egyed Zoltán fellebbezett.
Parisien Grill Revue Dancing Budapest, Margitsziget, 1930-as évek eleje.
A Margitszigetnek ez a sarka, ahol a Parisien Grill nyári helyiségét megnyitotta, Nyugat-Európa a szó száz százalékos értelmében. Nizza vagy Cannes legtündéribb mulatóhelyeivel is felveszi a versenyt a felsőszigeti lokál, amelyet hallatlan gazdagsággal, ízléssel, ötlettel rendeztek be. Szép időben virágos teraszon, csillagos ég alatt a Duna partján szórakozhat a közönség, esőben pedig zárt helyiség várja a vendégeket. Párizs rafinériája, Berlin modern szelleme, London exkluzivitása szerencsésen egyesül a nyári Parisien Grillben.
Leni, a mulató szőke kedvence frakkban konferál. Egy kicsit hasonlít Marlene Dietrichre s a számára írt magyar konferanszot kedves, mulatságos akcentussal mondja el.
A műsor felveheti a versenyt akármelyik előkelő külföldi varietével. Válogatott, jó közönség nézi estéről-estére a műsort s táncol a parketten. Gratulálni kell Evetovics és Flaschner uraknak, a nyári Grill tulajdonosainak, akik Budapestet s a Szigetet új színnel tették gazdagabbá.
Színházi Élet, 1931.
* * *
Aki belép a Parisien Grill új margitszigeti kastélyába, az a meglepetéstől percekig nem tud magához térni. A külföldi vendégek szerint ilyen csodálatos szórakozóhely az egész világon nincs. A revü – 1001 éjszaka csodái – kitűnő… Viszont maga az új Grill az 1002-ik éjszaka csodája. Azzal kezdődik a revü, hogy kis női csirkéket női cicák kergetnek (de micsoda cicák…). A Grillben nem ér véget a műsor: amikor a programszámok leszaladtak, folytatódik a szórakozás. Reggelig minden percnek van valami meglepetése. Az egyik vendég így fejezte ki elragadtatását Evetovits János igazgatónak:
– Igazi tündérkastély ez, száz tündérrel…
A Parisien Grill új margitszigeti kastélyának van két nagy meglepetése. Az egyik a forgókorong. A pesti közönség hamarosan megkedvelte ezt, jobb rajta táncolni, mint a parketten. A másik az üvegparkett. Egyetlen gombnyomásra „kilép” a színre a mozgó üvegparkett… Ilyen még szintén nem volt Pesten.
A revü egyik legművészibb száma a Matyó lakodalom. A külföldiek ezzel a gyönyörű, színes számmal alig tudnak betelni. Meg kell írni, hogy a revük tervezése és rendezése három kitűnő ember: Eric, Tímár János és Sziklay József érdeme.
Színházi Élet, 1937.
Az a bizonyos Eric: Vogel Eric díszlet- és jelmeztervező.
A Budapesti Házemelő És Házeltoló Vállalat, amelynek Hauszmann Sándor tagtársunk és két, Amerikából hazatért magyar technikus a vezetői, néhány hét óta a Margit-szigeten házemeléseket végez. Több kisebb épületnél a munkálatokat már be is fejezték. A legnagyobbiknál, a sziget felső végén levő egyemeletes Kis szállodánál még folyamatban vannak s több más épületre – közöttük a Nagy szállodára is csak a jövő évben kerül a sor.
Valamennyi épületet József kir. herceg megbízásából és az ő költségére emelik. Szükségessé az tette, hogy a Duna árvízszíne gyakran magasabbra hág a sziget védőtöltéseinél s ilyenkor az áradás a házak földszintjét is elöntötte. Nevezetesen a Kis szállodánál, amelynél a munkálatok végrehajtását ezúttal ismertetjük, az egyik ábrán látható jelzés szerint az árvízszíne 0,25 m-rel volt magasabb a földszinti padló régi nívójánál, a fölemelt ház új padlószíne ellenben 1,28 m-rel kerül a hullámok fölé, vagyis az épület l,53 m-rel kerül magasabbra a talaj színéhez képest.
A munka avval kezdődik, hogy mind hosszanti, mind keresztirányban a falak mindkét oldalán árkokat ásnak, átlag 1,5-2 m szélességben, hogy az emelőszerkezet gerendáinak és a munkásoknak megfelelő teret nyerjenek. Az árok mélységét a gerendák és emelőcsavarok méretein, vagyis a szerkezeti magasságon kívül az is befolyásolja, hogy az ároktalp talajának legalábbis közepesen teherbírónak, továbbá a munkahely minden pontján lehetőleg egyenletesen ülepedőnek kell lenni. Csak így van az épület nyugodt, veszélytelen emelkedése biztosítva.
Az árok talpára kisebb méretű, a tárgyalt esetben 15/15-ös gerendákat olyan csoportosításban állítanak össze, hogy a rájuk helyezendő közönséges amerikai csavarok orsói közöttük, a szokott módon szabadon lefelé nyúlhassanak. A csavarok felső emelőlapja egy szintben és egy tengelyvonalban van, reájuk egy-egy 30-30 cm-es hosszanti gerendát helyeznek. E gerendák tehát a megfelelő fal két oldalán s azzal párhuzamosan feküsznek.
Következik a tulajdonképpeni emelőgerendák átütése a falon. Ezek is 30/30-as méretűek s ehhez képest kell mindegyiknek számára rést törni, hogy azon áttolva rátámaszkodhassék a két, párhuzamosan futó hosszanti gerendára. Természetes, hogy minden ilyen támaszpont alatt egy amerikai csavarnak kell lenni s csak kivételesen, ahol a gerendák összetorlódása ezt nem engedi, elégednek meg a csavar külpontos elhelyezésével.
Az elölnézet ábrája feltünteti egyik külső főfalnál a szerkezet összeállítását; a kiszökelléseknél, sarkoknál feltüntettük a szükséges váltógerendákat is. A rácsozatszerű összeállítás hozza magával, hogy a keresztirányú falak emelőgerendái egy gerendavastagsággal föléje kerülnek a hosszanti falak emelő gerendáinak, a mi különösen a metszetrajzokból látható.
Az emelőcsavar
Alaprajzban kettős körök csoportja jelzi az amerikai csavarok kiosztását. A kis szálloda emelésénél 340 ilyen csavarra volt szükség, amelyeket 170 napszámos munkás kezelt. Két-két munkás négy csavart forgatott. Gyakorlott és válogatott izomerejű munkások azonban egyenként is képesek a forgatásra, mégpedig öt emelőcsavarnak a kezelésére is. Minden jeladásra negyedfordulattal kell a csavart előrehajtani s utána a következő vezénylőjelig átlag másfél percnyi pihenő következett a kis szálloda emelésénél. Minden negyedfordulatra átlag 1/3 cm volt az emelkedés. Kezdetben a csavarok forgatása igen nehéz, mert hiszen a falazatot az áttört rések között az emeléssel el kell szakítani. Mikor ez egy téglaréteg síkjában megtörtént, amit helyenként vasékek beverésével segítenek elő, azontúl csak félnaponként kellett a munkát megszakítani 25-30 percre, hogy az amerikai csavarok orsóját hosszabbakkal váltsák ki.
Hogy az emelkedés egyenletességét megfigyelhessék, a falak mellett az épület minden részén centiméteres beosztású függőleges lécek voltak a talajba szilárdan beverve s index gyanánt a falhoz erősített s vele együtt mozgó vízszintes faszilánk szolgált. Egy, sőt két centiméteres elkésés az egyes részek emelkedésében még nem okoz bajt s nem is kell utánacsavarással pótolni, miután rendesen az emelőgerendák rugalmassága előbb-utóbb magától is elvégzi a kiegyenlítést.
A kis szálloda földszinti padlózatát előzőleg szétbontották. Lehet azonban a munkálatot úgy is berendezni, hogy padló s alatta esetleg a pince boltozata is együtt emelkedjék az épület falaival, de ez körülményesebb és költségesebb. Ezúttal le is mondottak róla. A többi szerkezeti rész igen kevés gondot okoz. Mindössze a legnagyobb nyílású földszinti ajtót támasztották ki egy járomállvánnyal s az emeletre vezető kétkarú függőlépcső alsó karját ducolták alá a merevítés kedvéért. Ellenben az összes ablaknyílások szabadon maradtak, sőt, a szárnyak is fel voltak rakva anélkül, hogy az üvegtáblák eltörtek volna. A falakon is csupán néhány vakolatrepedés s egy-két egészen jelentéktelen vakolathullás volt észlelhető.
A felemelést e hónap 24-én, egy heti munka után befejezték. Jelenleg az utánalapozáson s az új padló beszerelésén dolgoznak. Pince nem lesz az épület alatt, hogy az árvíz felszívódó nedvessége ellen könnyű legyen a védekezés.
Megemlítem, hogy az emelőszerkezet gerendáinak megadott 30 cm-es méreteihez kellett alkalmazni a gerendák kiosztását, a megterhelésre való tekintettel. A kis szálloda teljes súlyát az eredeti építőtervek alapján körülbelül 3000 tonnára számították. Háromszáznegyven amerikai csavar lévén alkalmazva, egyre-egyre átlag körülbelül 9 t jutott volna s így minden emelőgerendát átlag 2×9=18 t centrális súly vett volna igénybe hajlításra. Természetes, hogy a súly egyenletes beosztását távolról sem lehetett betartani, miután alkalmazkodni kellett az épület alaprajzi alakjához is. Azonban mind a csavarok, mind a gerendák sokkal nagyobb megterhelést is elbírnak, s észrevehető behajlások az utóbbiaknál igen ritkán mutatkoztak. Ily esetben még vasgerendatartókat is toltak beemelő gerendák gyanánt a fal alá. Egyébként a kis szálloda emelésének munkálatait teljesen akadálytalanul, a munkatervnek megfelelően hajtották végre.
Az emeléshez készült terv
Gondos Viktor, A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1900.
Glück Frigyes 1926-ban megbízta Markup Béla (1873-1945) szobrászt, hogy a Gugger-hegyi sétaúton lévő oroszlánkövet faragja valóságos oroszlánszoborrá. A szobor talapzatára a Nemzeti Hiszekegy szövegét véste. Más források szerint a mellette felállított kőpad támlájára került a vers. A költségeket Glück Frigyes állta.
József királyi herceg beszéde a Margit-híd szárnyhídjának avatásán, 1900. augusztus 19-én:
„Nagyméltóságú miniszter uram (Hegedűs Sándor)! Néhány esztendeje éppen százados évfordulója volt annak, hogy felejthetetlen édes Atyám, József nádor e szigetet mint kietlen vadont, mint ligetet a Duna közepén, vette át. Ő akkor, szó s tettel a székesfőváros és Budapest lakossága irányában kertté alakította át.
Ámde azóta sok idő telt el. Budapest székesfővárosa gyönyörűen fejlődött és hatalmasan terjedt és e keretbe az akkori szigetkert már nem illett bele. A leghálátlanabb ember lettem volna, ha nem iparkodtam volna a székesfővároshoz illeszteni e szigetet. Hiszen itt, e városban nevelkedtem, itt töltöttem boldog gyermekéveimet, itt ifjúkoromat (riadó lelkes éljenzés) és itt keletkezett bennem az az őszinte, benső ragaszkodás, amely e város minden polgárához fűz. Iparkodtam tehát e szigetet a mai korszak színvonalára emelni és Isten segítségével sok fáradozás árán némileg sikerült is.
De volt még egy nagy akadály, amely annyira megnehezítette Budapest polgárságának e sziget megközelítését: csak vízi út állott rendelkezésre és ennélfogva éppen azok, akik egész napon át a városban végzik fáradságos munkájukat és azután keresnek egy helyet, ahol jó levegőben üdülhetnek, csak nehezen, nagy időveszteséggel és kevés kényelemmel férhettek hozzá. Ezen most segítve van. A magyar királyi kormány, amely tiszta hazafiságtól áthatva minden alkalmat fölhasznál arra, hogy az ország javát előmozdítsa, hogy e székesfővárost emelje és minden jó és hazafias törekvésében támogassa, létrehozta e hidat, egy oly remekművet, amely Budapest székesfővárosának ebbe a kertembe könnyű utat nyitott.
Fogadja ezért a magyar kormány legőszintébb, legbensőbb hálámat. Fogadja főképpen Nagyméltóságod legőszintébb köszönetemet azért a buzgóságért és erélyért, amellyel most az utolsó időkben e mű létesítését előmozdította. Fogadják hálámat mindazok az urak, akik e mű létesítésében szakértőén és szorgalommal buzgólkodtak. Az Úristen áldása legyen e művön, de legyen mindazokon is, akik annak létrehozásában közreműködtek és mindenekfölött a magyar kormányon, amely mindenkor hazánk javát mozdítja elő. Isten éltesse a magyar kormányt és azokat, akik e híd építésében közreműködtek (élénk éljenzés). Uraim! Engedjék meg, hogy mint e sziget birtokosa ezen a hídon önöket átvezessem az én földemre és ott kedves vendégeimül láthassam (viharos, lelkes éljenzés).”
Nehéz leírni e szavak hatását. A királyi herceg katonás keménységgel beszélt, de minden szavából kiérzett, hogy e szavak magyar szívből fakadnak. Magyaros előadása s az a meleg szeretet, amellyel Budapestről beszélt, föllelkesített mindenkit. Mikor boldog gyermekéveiről, ifjúságáról, a fővárosi polgársághoz való ragaszkodásáról szólott, Budapest polgármesterei csillogó szemmel néztek össze s önkéntelenül kitört ajkukon az éljenzés, amely sokáig megakasztotta azután a szép beszédet.
Egy majd’ kétszáz éves riportot mutatok be. Egy zugligeti házban egy öreg francia katona mesél Napoleonról. Végigolvasva megfigyelhetjük, hogy alakulnak mesévé a valós történetek:
NAPÓLEON.
Vasárnap volt s a kellemes májusi nap éltető sugári engem, a huzamos idő óta szobalevegőben sínylődőt is kicsalának az illatos szabad ég alá. Barátja nem lévén a zajos társaságoknak, lépteimet a Zugliget legtávolabb s csöndesb része felé irányzám, bánatos keblemet a viruló természet bájölében új életörömre s élvezetre ébreszteni óhajtó. – Messze haladék már a hegyek közt, midőn tompa moraj, távul villámok s a szárnyra kelt szellő közelgő égiháborút jelentőleg, a vihar elől hajlék keresésre intének. Kettőztetett gyorsasággal folytatám tehát utamat s épen a zápor kezdetekor léptem egy csinos alakú házacskába, örvendvén vihar előli szabadulásomon. – A ház tulajdonosa – külsejéről ítélvén vagyonos kapás volt – nőjével, gyermekivel néhány barátja és szomszédnéja társaságában borral s kaláccsal rakott asztal körül ülve – és egy ősz kapás beszédére figyelve lelém. Beléptem zavart nem okoza, a háziasszony nyájas udvarisággal széket nyújtott, a férfiak megbillenték süvegeiket, s az említett agg befejezvén borzasztó regéjét a zugligeti barlang hajdani haramiáiról s kísértetiről, egy férfias korttyal nedvesité beszédtől száraz torkát. „Nem szeretem az ily borzasztó történeteket, félelmet okoznak ezek,” – szólt a háziasszony, gondosan szorítván kebléhöz mosolygó csecsemőjét. – „Igaza van szomszédasszony, én sem szeretem az efféléket hallani, – mondá egy teljes arcú, tüzes szemű ifjú, kit vadásztáskája, öltözete s lábainál fekvő vizslája vadásznak lenni gyaníttattak -, inkább szeretem a nagy emberek nagy tetteit hallani. Viktor úr, kérem, beszéljen valamit Napóleonról a nagy francia császárról”.
„Már estveledik, – felele a megszólított falábú ősz vitéz -, pedig nem szeretem a nagy férfi győzelmeit megcsonkítani.”
„Meséljen valamit Napóleonról, jó Viktor úr” – esengének többen, s Viktor, az öreg katona – ki, mint később megtudám, hajdan a nagy corsikai győzelmes zászlói alatt harcolt, s már számos év óta Budán lakik, megholt nője szülőhelyén, annak rokonai gyámoló körében -, teli töltvén poharát, készült a nagy hős életéről beszélni.
Napóleon élete eléggé ismeretes ugyan, de még sem vélem untatónak egy agg vitéz és szemtanú népszerű előadása után a tisztelt közönség elibe terjeszteni azt. Hibás német szóejtéssel de hő lelkesüléssel beszélt az öreg francia, én – mennyire tehetségemben áll -, egyszerű erőteljes előadását és sajátos kifejezéseit híven fogom követni.
,,Lássátok barátim – kezdé az ősz bajnok jobb kezére könyökölve s bal lábát messzire kinyújtva -, Napóleon Corsikában született, Corsika pedig egy francia sziget, melyet olasz nap melegít, hol minden forr mint szüretkor a must, s hol az emberek minden szánakozás nélkül öldösik egymást csupa szokásból. De ez nem tartozik a dologhoz, hanem tudjátok-e, ki volt Napóleon anyja? Nem? – Halljátok tehát: Napóleon anyja szép, de egyszersmind furfangos eszű asszony volt, s fogadást tőn, mely szerint gyermekét az isteni szolgálatra vala nevelendő, hogy ezáltal azt minden veszélytől mentté tehesse, s miért? Mivel a lebetegültét előzte éjszakán a világot lángba borulva látta – álmában. Ez volt ám az álom s mit lehetett mindent belőle jóslani! Az anya tehát kéré Isten kegyét fia számára azon föltéttel, hogy ez porba tiprott szent hitét ismét lábra állítsa. Ez vala az egyezés s mind két részről híven meg is tartatott. Értettétek-e, barátim? Egyedül ezen egyezésből lehet csak megmagyarázni mindazokat, mik később történtek. Természetfölötti dolgokat fogtok mindjárt hallani. – Ezen egyezés, hihetőleg egy más titkos egyezéssel egyesülten, tevé Napóleont sérthetlenné, mert lássátok barátim, ő a repkedő puska- s ágyúgolyók közt oly nyugton sétált fel s alá – mint mi húsvét második napján Gellért hegyén a repülő almák között -, a golyók százankint söprék le fejeinket, de bezzeg Napóleon feje előtt már messziről kitértek. Kár, örökös kár, hogy megbecsülhetlen titkát nem közlé senkivel s megszenvedé Duroe, Bessieres, Lannes legjobb vasgyúró barátinak elestét. – Végre abból is nyilván kisül természetfölötti lénye, hogy soha káplár vagy kapitány nem volt, nem bizony kedves barátim, ő huszonhárom éves korában már tapasztalt vén generál volt, midőn Toulon bevételénél megmutatá az öreg elhízott katonatiszteknek, hogy nem egyedül az ősz haj tulajdona a bölcseség s hogy nem tudnak az ágyukkal bánni. – Ezután rövid idő múlva mint főparancsnok az olasz sereghöz jutott, melynek se kenyere, se lőszere, se saruja, se ruhája nem volt, egy sereghöz, barátim, mely meztelen volt mint vidám háziasszonyunk tenyere.
„Barátim – így szólott hozzánk a kis sovány emberke -, itt vagyunk együtt, de mint látom nem legfényesb állapotban. De föl vígan, tizennégy nap múlva győzni fogtok s újonnan lesztek ruházva, de gyermekek, ugyancsak emberül kell ám talpalnotok, mert Mailandban vannak az új ruhák s rakott élésházak.”
És mi talpaltunk, hasunk korgott, mégpedig oly hallhatólag, mint boldogult feleségem orsója – de megszorítottuk övünket, s vígan koplaltunk -, így állottunk mi, harmincezer fáradt, félmeztelen, éhes fickók szemközt nyolcvanezer hízott kevély ellenséges legénnyel. Most Napóleon, kit akkor még Bonaparténak híttak, valamit – magam sem tudom mit – lehelt belénk, s éjjel-nappal vígan dögönyöztük az ellenséget. Montenotte, Millesimo, Mondovi, Lodi, Roveredo, Arcole, Rivoli láták mint vertük őt s mi legcsudálatosabb, mi elfáradtunk a verésben, az ellenség pedig egész béketűréssel hagyta magát veretni, generáljai nem tudták már, hová bújjanak, mert Napóleon mindenütt föltalálta őket s ezerötszáz franciával tízezeret is elcsípett egyszerre közülök, mégpedig minden fáradság nélkül. Szóval miután már mindent elvettünk tőlük, mi az elvételt megérdemlé, beszálltunk a parasztokhoz pihenni, kik igen szerettek bennünket, s az asszonyok is, mert – köztünk legyen mondva az olasz asszonyok igen okos asszonyok voltak. – Jövő évben két csata után sétálva Bécsbe értünk, minden kegyért esdeklett, s a béke megkötteték.
– Tehetett volna egy közönséges ember ennyit? Nem! Isteni segedelemmel vihetni csak ilyeket véghöz. – Ezután egybehívá Napóleon legderekabb bajtársait – én is köztük valék -, s így szóla hozzánk: „Barátim, Aegyptust nekünk szánták, hogy egy óranegyed alatt nyeljük el, de mi egyszerre egy perc alatt fogjuk azt elkölteni. Minden közkatona kap legalább egy hercegséget! Előre!” – Előre! Rajta bajtársak! Kiáltának a káplárok, s Toulonba értünk, mert tudjátok meg, barátim, arra megy az út Aegyptusba. Akkoron az angolok hajói oly sűrűn úszkáltak a tengeren mint háziasszonyunk levesén ma délben a zsírgyöngyök. De Napóleon ezzel mit sem gondolt s így szólott hozzánk: „Nem fogják ők hajóinkat látni, mert tudjátok meg: generáltoknak csillaga van az égen, mely biztosan vezérlendi vitorláinkat. – S úgy lett. Útközben mulatságul elcsíptük Máltát, s hipp-hopp Aegyptus országba értünk. Ez ám az ország barátim, ott a legkisebb táborszem is százezer emberből áll s temetőhelyeik olyan magasak mint a Svábhegy, ők pyra- miseknek nevezik azokat, a tojásokat pedig kemencébe dugják s ott kelnek ki a csirkék ezrenként, de olcsóbb is ám Aegyptusban a csirke mint nálunk a Horváth-kertben.
Midőn rendbe álltunk a szárazon, így szólott hozzánk Napóleon: „Gyermekim! Ezen ország földi istenek birtoka, melyek iránt tiszteletet kell mutatnunk, mert a francia minden ember barátja legyen, ha a haszon úgy kívánja, s a népeket csak üsse, ne pedig nyomorgassa. Harapjátok meg ujjaitokat, hunyjátok be szemeiteket s eleinte semmihez ne nyúljatok enyves kezekkel, mert később úgyis minden mienk lesz. Rajta, előre!”
-S előre mentünk barátim, s kedvünkre döngettük mindenütt a kopasz mamelukok sorait, pedig egy valóságos angyal harcolt mellettük. Bámultok? Nem tehetek róla, barátim, de higgyétek, el igazat szólok: angyal harcolt velök, s ezt nem is kell csudálni, mert hiszen mért ne lehetnének török angyalok is. Mody-nak hitták a mamelukok ezen angyalt s szentül hívék , hogy egy szürke lovon nyargalt le az égből s lovával együtt sérthetetlen. De nem használt ez semmit, mi Mody angyal dacára is mindig győztesek valánk s messziről futottak előlünk a pogányok.
Már most szóljatok, természetesen ment-e ez véghöz? Nem. Napóleon több volt mint ember, mert angyalon – habár pogány volt is az – diadalmaskodott. – Azonban, mialatt mi verekedtünk s egyik győzedelemről másikra röpültünk, Abukir alatt az angolok semmivé tevék hajóhadunkat, mert különben nem tudtak bőrünkhöz férni. De Napóleon, kinek fejében kelet és nyugat egyesült, kit a római pápa kedves fiának, Aegyptus ura pedig kedves atyjának nevezett, ezért kétségbe nem esett, hanem eltökélé India elvételét, hogy az angolokon bosszút állhasson, egyszersmind elveszett hajóhadát újjal pótolhassa. Keresztülvezetett tehát bennünket a Vörös tengeren, mint Mózes a zsidókat, ázsiába. Ott vannak ám országok, barátim, szemeink mindenütt csupa aranyon s drágaköveken akadtak föl, s hogy kezeinket nem tettük üresen zsebbe, úgy vélem, eskü nélkül is elhiszitek. Éppen legjobban kezdénk örvendni boldogságunknak, midőn az átkozott Mody a pestissel frigyet kötött s nyakunkra küldé ellenmondást nem szenvedő kvartélycédulával. – Megállj! kiáltott a sors, s a haldokló katonák háromszori kemény ostrom után se valának képesek Szt. Jean d’Acre várát elfoglalni. A döghalál kifogott rajtunk, nem lehetett ám ahhoz szólani: „nesze egy kis gyomorerősítő, menj tovább!” Az egész hadsereg, sőt talán az egész világ irgalmatlanul beteg volt akkor, egyedül Napóleon maradt eleven, ép s virgonc, mint háziasszonyunk nyugtalan kis Pistája. – Ez ismét új bizonysága annak, hogy Napóleon természetfölötti lény volt.
A’ mamelukok, a döghalál közepette megtudván, hogy egész táborunk egy nagy kórházból áll, vérszemeket kaptak s utunkat elállani bátorkodtak. Napóleon nem szenvedheté a hívatlan kísérőket, megparancsolá tehát Junotnak, ki keményebb bőrrel vala ellátva mint többi generálja, tisztítaná meg az utat, s Junot száz emberrel tönkre tevé a basának egész seregét, mi pedig baj nélkül értünk fő hadiszállásunkra Kairó városába. De már most hagyjuk a szegény beteg katonákat pihenni a kairói kórházakban s tekintsünk át a tengeren. Napóleon távullétében Franciaország vérét kegyetlenül szítták azon párisi emberek, kikre a katonai zsold, kenyér s ruházat fölötti gondviselés vala bízva és elhagyták a szegény katonát éhen veszni, mit sem akarván gondolni az egész világgal, csak a nagyravágyásnak hódoltak s törvényt kívántak szabni még a királyoknak is. Élhetetlen emberek voltak azok, kedves barátim, kik ahelyett, hogy fegyvert ragadtak volna, telhetlen tátott szájukat töltögették a szegény sanyargó katona vagyonával. Hadseregeink tehát természetesen mindenütt megverettek, Franciaország védtelen határai nyitva állottak az ellenségnek, s mi volt mind ennek oka Egy ember híjával volt Franciaország. Látjátok, barátim, azért mondám: ember híjával, mert többnyire embernek nevezék őt, pedig ez nagy kábaság volt, mert kinek csillaga van az égen, az nem lehet oly közönséges ember mint mi. – Megtudván Napóleon Franciaország mostoha állapotját a híres abukiri ütközet után, hol egyetlen oszlállyal megvert huszonötezer pogányt, – ez volt utolsó mennykőütése Aegyptusban -, visszatért Fortuna nevű kis hajócskán oda, mert tudta, hogy csak ő mentheti meg az elnyomott országot. De jól megjegyezzétek barátim, titkon ment el közülünk, mert különben mi őt erővel visszatartottuk s keleti császárnak tettük volna. A főparancsnokságot Kleber generálra, egy derék katonára bízta, de ez nemsokára meggyilkoltatott, s gyilkosát nyársra húzták, mert Aegyptusban nincsenek akasztófák. Napóleon azalatt egy lépéssel Franciaországban volt s kiszállott Anglia orra előtt kis hajócskájából. – Szóljatok barátim, természetesen történt ez?
Megérkezvén a katonák atyja Parisban, rútul lehordá a sok ingyenélő tintanyalót, ezek berzenkedtek s meg akarák ölni, de bezzeg megjárták, Napóleon kiugratta őket az ablakon s magát első consullá téteté. Már most megtartá anyja fogadását vagyis teljesíté, mert hisz az Isten is minden veszélytől megóvta őt. Helyre állítá tehát a vallást s megnyittatá a rég zárva volt templomokat. Ezeket végezvén Olaszországba röpült s Marengonál oly nótát fütyöltetett ágyúival, hogy az egész világ meghallotta, Európa pedig ijedtében fúrólyukba is bútt volna s reszketett mint háziasszonyunk fölséges aludtteje! Egyik ország visított: én nem játszom többé, a másik sóhajtott: én már megelégszem a leckével, s így a közönséges béke megkötteték. Napóleon pedig a böcsületrendet alapítá, melynek jelét itt mellemen láthatjátok.
Most mi is visszajövénk Aegyptusból, de mint vala elváltozva minden. Mint generált láttuk utoljára Napóleont s most mint császár lépett élőnkbe. Úgy segéljen! Franciaország szerette őt valamint lyánkák a szép huszárkáplárokat. És nemcsak oly közönséges császár volt ám ő mint mások, hanem maga a római pápa által koronáztatott meg. De majd el is felejtem a legnevezetesbet. Napóleonhoz egy vörös ember szokott járni, legelőször a syriai pusztában jelent meg s ezen szavakat mondá: „Meg vagyok elégedve”. Második megjelenése a marengoi győzedelem után történt, hol a csatamezőn térdre esve így szólott: „a világot lábaid előtt látandod heverni, s franciák császárja, olaszok királya, Hollandia, Spanyolország, Portugália s Illyria ura, Németország védje s lengyelek szabadítója leendesz.” – Lássátok, barátim, ezen vörös ember Napóleon sorsa volt s ezáltal beszélgetett csillagával. Eleinte nem hittem ezt s mesének tartottam, de Napóleon maga is megvallá – mint másoktul hallám -, hogy rendkívüli esetekben megjelen neki a vörös ember s hogy többnyire a Tuilleriák tetején tartózkodik. Koronázása előtti éjjel harmadszor jelent meg a vörös ember s ekkor tökélyre vívék a régi egyezést.
Koronázása után Mailandba ment a császár s fejére tevé az olasz koronát. Ott kezdődött még csak igazán a katonák mennyországa, minden közember ki olvasni tudott, tisztté lett. Nyugpénzek, hercegségek s más egyéb gazdag ajándékok, melyek Franciaországnak egy fillérjébe sem kerültek, úgy hullottak közünkbe, mint háziasszonyunk borsókarói közé a zápor. A hadsereg oly állapotban vala, milyent még a világ nem látott soha.A császár pedig mindezen nagy költség mellett pincéit színig tölté arannyal, hidakat, palotákat, utakat, tudósakat, törvényeket, hajókat s révpartokat csinált, s egész Franciaországot kirakathatta volna arannyal. Bezzeg barátim! Ha Budát kiraknák arannyal, nem lenne ám az út oly döcögős, de ugyancsak sokszor kellene újítás és igazítás. – Midőn már egész kényelemmel ült trónján s magát minden kérkedés nélkül Európa parancsolójának nevezheté, eszébe jutván négy férfi s három asszony testvére, így szólott hozzánk egy napiparancsban: „Gyermekim! Igazságos-e, hogy a császár rokoni föltartják kezeiket mint koldusok? Nem. Akarom őket is enyimhez hasonló fényben látni. Elkerülhetlen szükséges tehát mindeniknek közülök egy királyságot meghódítani, hogy a franciák mindenen uralkodjanak, őrseregem előtt az egész világ reszkessen, s hogy Franciaország ott fekhessék ágyba, hol neki nyugodni kedve lesz!” – „Jól van! – felelé a sereg -, le nem fekszünk, míg szuronyinkra királyságokat nem tűzünk. – Hah barátim! Ez ellen már nem szólhatott senki, de higyjétek, nem is volt kedve senkinek ellentmondásra, mert ha Napóleon a holdvilágot kívánta volna, úgy segéljen, én másztam volna fel érette, de szerencsére ezt nem kívánta. A királyok, kiket meglátogatni szívesek valánk, kegyetlenül vakarták fejöket, de mi ezzel mit sem gondolván, oly rémítőleg verekedtünk, hogy mások bizonyosan kifáradtak volna bele, de a franciák, barátim, minden új csatában új erőt nyernek, s azonfelül született bölcselkedők, kik nem gondolnak vele, ha mindennap kétszer meg kell is halniok. Úgy van, barátim! Örömmel és zúgolódás nélkül haltunk meg mindnyájan, s még a haldoklók is nevettek azon változásokon, melyeket Napóleon a Geographiában csinált.
Most egy kört rajzolt az agg katona a lábával a földön. – Lássátok, barátim, ha ide mutatott a császár s ezen szókat mondá: ez királyság legyen, azonnal az lett belőle. Az volt ám fölséges idő! Az ezredesek generálokká, ezek tábornokokká, a tábornokok pedig királyokká lettek. Még most is él ezek közül egy, ki szavaimat igazolhatja. Szóval minden katona, ki olvasni s írni tudott, született herceg volt. Én, ki ezeket beszélem, tizenegy királyt s egy egész sereg herceget láttám Parisban, kik, mint sugárok a napot, környezék Napóleont. – Én minden csatában részt vettem, s pedig minő csaták voltak azok! Austerlitz, Wagram, szóval, barátim, nincs háziasszonyunknak annyi csirkéje, mint amennyi csatákban én s Napóleon harcolánk. S mindezekből nyilvános, hogy a nagy császár égi karddal viaskodott. De mindemellett nem felejtkezett ám meg katonáiról, úgy szerette őket mint tulajdon gyermekeit, s híven atyailag gondoskodott minden szükségeikről, noha fölségednek nevezték, s kenyeres pajtásinak szokása szerint csak az országlásról kell vala gondolkoznia. De ő leereszkedett hozzánk, minden katona így szólítá meg: mon empereur! ez annyit tesz: császárom! s ő minden fesz s hideg kevélység nélkül felelt kérelminkre, mindnyájunkat ismert ’s ma selyemágyon, holnap hideg havon feküdt velünk, szóval ő megérdemlé magas rangját. Én, ki most itt veletek beszélek, láttam őt sokszor kényelmesebben ülni az ágyún mint háziasszonyunk ül a puha széken, no de igaz, ő nem tartott kisgyermeket ölében. Egyet nem vagyok képes magamnak megmagyarázni, halljátok csak: valahányszor ő hozzánk szólott, mindig tűz futotta el belsőnket, s félelem nélkül rohantunk a halál torkába, s ezen szavakkal: éljen Napóleon, vígan adtuk ki lelkünket. – Természetes volt ez? Nem! Napóleon nem volt közönséges ember.
Most már jó renden állott szénája, csak császárnéjával nem ment jól a dolog, miért? Mert nem akart örököst szülni, kénytelen volt tehát szegény Napóleon tőle megválni s magát új házasságra szánni. Elvette tehát Ausztria császárjának leányát s csakhamar fia született, kit már – képzeljétek csak -, születésekor római királlyá tett. Ki meri közületek mondani, hogy ez természetesen ment véghez? Senki.
Minden örvendett most, csak a muszka császár haragudott, hogy nem lett Napóleon sógorává, s halálos elleninket, a szalagmérő angolokat, kiket már rég készültünk meglátogatni, segíté s bujtogatá ellenünk. Napóleon bosszankodott s ezen szavakat intézé hozzánk: „Katonák! Európának minden fővárosa hatalmatokban volt, csak az angolokkal szövetkezett Moszkova van még hátra. Már most, hogy Londont és Indiát, azon vízipatkányok aranybányáját elfoglalhassuk, okvetlenül Moszkovába kell mennünk. Röpültünk a jegek országába, hurrá kiáltással fogadtak bennünket mindenütt s a kozákokat a gőzkocsi sem érhette volna utol, úgy szaladtak előttünk. A vörös ember most ismét megjelent Napóleonnak, szakálla alól e szavakat mormolván: „fázni s mégis izzadni fogsz, térj vissza”, de ez mit sem használt, a császár ércfeje más tanácsára nem hajolt, s mi egy véres csata után, melyben huszonötezer francia szállt örök álomra, Moszkova égő falai alá értünk. A sűrű füst elhomályosítá az eget, Napóleon nem láthatá csillagát, barátinktól elhagyattunk, S a világokat elnyeléssel fenyegető roppant tábor apró, rendetlen csoportokra szakadozva, félig fagyottan sietett-vissza Lengyelország felé. A császár vérkönnyeket sírt, látván a győzedelmet eltávozni a francia sasoktól. Így értünk a Beresináig, hol egyedül hidászink ügyessége menté meg éltünket. Ezrenkint hullottak megfagyva halomra emberek s igás barmok, egyedül a nagy császár nem fázott, szóljatok barátim: természetesen történt-e ez ?
Azalatt, hogy mi fáztunk, Parisban összeesküvést szőttek elleneink, mit Napóleon megtudván, oda sietett. Alig tette ki közülünk lábát, azonnal vége volt a rendnek. Tábornokink egymással gorombáskodtak s ostobaságokat halmoztak parancsolatikban és ez igen természetes vala, mert Napóleon úgy meghízlalá őket arannyal, hogy már járni is alig tudtak. Minden cél nélkül tántorogtunk tehát fel s alá az országutakon, inkább szegény rablócsapatokhoz mint Napóleon Aegyptusi hőseihez hasonlók. Végre, midőn már legmagasb fokára jutott a rendetlenség, köztünk termett imádott császárunk egy sereg újonccal, kik igazi kutyák voltak, mert minden embert megharaptak, s most víttuk az óriási dresdai s lüczeni véres csatákat.
Mi természetesen mindig győztünk. Napóleon már ismét tisztán kezdé látni csillagát, s Európa újra reszketni kezdett, de fájdalom, diadalmunk nem vala tartós. A császár csillagát Londonból eredt sűrű kőszéngőz rejté el, az angol vízipatkányok csalfaságaik által annyira vivék a dolgot segíttetve a kislelkű párisi polgárok által, hogy a tuilleriák ablakiból fejér zászló lobogott, a Bourbonok győztek s Napóleon a fontainebleau-i kastély lépcsőjén hív katonáitól kénytelen volt búcsút venni.
„Katonák! – még most is hallom őt, higgyétek, barátim, úgy sírtunk mindnyájan, mint háziasszonyunk kisfiacskája, ugyan nyújtson emlőt neki, hiszen saját szavamat se hallom sivalkodása miatt. Úgy van, barátim, mindnyájan zokogtunk, meg a sasok szeme is el elhomályosult, a zászlók földön úsztak mint temetéskor szokás, no de hiszen nagy temetés, a császárság temetése volt az! Így szólott hozzánk, zokogókhoz a szomorú császár: ,,Katonák! Lipcsénél árulás, itt hasonlag azáltal győzettünk meg, de ne búsuljatok, az égben, a bajnokok honában ismét lá- tandjuk egymást. Védjétek gyermekem, rátok bízom őt. Éljen második Napóleon!
Ezután mérget vett be a császár, mégpedig annyit, hogy három hadsereg is bele halt volna, de ő életben maradt. Szóljatok, természetesen történt-e ez? Mármost minden megváltozott: Napóleon tökéletesen meg levén győződve halhatlanságáról, nyugtan hajókázott egy szigetbe, ott kissé pihent, s csakhamar ismét megjelent Franciaországban, husz nap alatt Parisba ért s minden ismét a régi állapotban volt. Mi, katonák pedig dalolva röpültünk a francia sasokkal Waterloo alá, de – engedjetek meg barátim, szavam eláll, nem szólhatok tovább, csak ennyit mondok még: Franciaország elveszett örökre. Napóleon vörös embere átment a Bourbonokhoz, császárunk pedig messze a tengeren túl egy vad sziklára záratott, hol addig kell maradnia, míg a vörös ember hozzá ismét visszatérend, mert az csak mese, hogy Napóleon meghalt, ó nem, barátim, ő nem fog meghalni soha. Éljen sokáig a nagy császár, a derék katona, ki minden közkatonát gyermekének nevezett. Éljen sokáig!
