A lap szövege hibás, ez nem a Mária Terézia-laktanya, a kép az egykori Valero Selyemgyár épületét mutatja, amely akkor szintén laktanya volt. Úgy látszik, a képeslapkiadás sok hibával kezdődött, mert ezek cikket is ihlettek:
Esti levél. -Az ánzikc-
E b. soraimat amerikai írógépen, német gyártmányú papirosra, ausztriai Auerlámpás fényénél, valódi sziléziai vászoningben és brünni angolposztó ruhában írom, hogy karlsbadi cipőmet ne is említsem. S mégis azt mondják – s magam is azt vallom -, hogy közbátorságot fenyegető vad szittya vagyok. Hanem ezeket lekopogván, igazán kíváncsian tekintek körül ebben a szobában és az én lipcsei készítményű szemüvegemen át: mi van benne mégis magyar?
A fal mégis csak magyar, hiszen magyar tót hordta a tégláját, s a téglát se égették idegen földön. Legalább úgy hiszem. De a fal kárpitja már osztrák vagy német papirosostul és festékestül, mert a magyar effélét csinálni még nem tud vagy nem akar. A szőnyeg török, a bőrbútor – ha igaz -, ánglius, az üvegcsecsebecse velencei. Egynémely szekrényt és könyvállványt kétség nélkül asztalos hazámfiai csináltak, de a furnér brazíliai, ha nem egyéb. Egyszóval, ha körülnézek itten, az a vége, hogy nem látok semmi magyar jószágot, csak Badár Balázs mezőtúri fazekasmester uramnak ezt a négy cseréptálát, meg azt az egynéhány régi magyar könyvet.
Haj, a Mária Terézia királyunk előtt való időben még magyar kéz vetette, magyar kéz nyűtte, tilolta és gerebenezte azt a kendert, amelyből magyar kéz fonta-szőtte azt a vásznat, amelyiknek a rongyából magyar papirosmalom gyártotta az én ócska könyveim papirosát. Ami pedig a kötést illeti: magyar kutya, magyar pecér, magyar tabak, magyar kompaktor – ez a pragmatikai rend. Hogy a könyveket magyarok írták és nyomtatták is, az már mellékes.
Ez bizony meglehetős kevés magyarság ebben a hétszögletű barlangban.
De keresgéljünk csak tovább. Imhol egy csomó magyar, sőt budapesti ánzikc. Ezek már csak nem idegenek! Vagy annyira volnánk, hogy még egy-egy ánzikcot se tudnánk gyártani a magunk emberségéből?
Nézem az elsőt. Ganz Antal, Budapest. Ez van ráírva. Tehát Ganz Antal a kiadó, Budapesten. Ganz Antal eszik belőle kenyeret, Budapesten. Isten éltesse, váljék egészségére. Csakhogy a dologban van egy kis hiba. Csöpp, a mákszemnél is csöppebb. De mégis hiba. Az ánzikc ugyanis a Vígszínházat ábrázolja s az van fölébe nyomtatva: A Bazilika – Die Basilika.
Ez a dolog két erős tagadásra indítja az embert. Az egyik az, hogy Ganz Antal úr nem budapesti ember, mert azt még a budapesti gyermekek is tudják, hogy melyik épület a Vígszínház és melyik a bazilika. A másik az, hogy Ganz Antal úr nem tartozik Európa keresztény művészetének legalaposabb ismerői közé, mert ha azok közé tartoznék, mégis csak különbséget tudna valahogyan tenni a színház és a templom között. Esküszöm, hogy soha meg nem indítandó művészeti folyóiratom architektúrái részének vezetésére Ganz Antal urat csak a legvégsőbb esetben fogom felkérni.
Itt egy másik ánzikc: kiadója Edgár Schmidt, Drezda-Budapest. Egy város-e ez a kettő vagy nem: semmi lexikon nem tudja. Hát nem is feszegetem többet. Hanem a kékkel nyomtatott ánzikc felirata ez:
„Ferencz József ra Kpartés d kyrályi várpalota.”
De már erre azt mondom, hogy okos ember az az Edgár Schmidt, s alapos ismerője a magyar erkölcsöknek. Ha ez az Edgár Schmidt Abessziniában árulna valamit, hát okvetetlenül gondoskodnék róla, hogy annak a pakli dohánynak vagy annak a pálinkásüvegnek jó abessziniai nyelven legyen megszerkesztve a fölirata. Hiszen a maga érdeke. Először is azt akarja, hogy értsék, másodszor nem óhajtja maga ellen lázítani abessziniai írástudó vevőit azzal a cudar figyelmetlenségével, hogy még az az egynéhány szó is hibás. Mert Edgár Schmidt jól tudja, hogy az ilyesmin felháborodik az abessziniai. Vagyis nem kell neki az áru. Nem fizet. Edgár Schmidt ellenben jól tudja, hogy a magyar az ő nyelvének megcsúfolásával egy cseppet sem törődik és fizet. Bolond volna hát Edgár Schmidt, ha egy tízpfenniges bélyeget pazarolna arra a fölösleges izére, hogy ánzikcének magyarságát revideáltassa valami magyar emberrel. Minek? Minek, mikor a magyar úgyis fizet. S elvégre is az a fő, hogy fizessen.
Van itt továbbá egy egész ánzikc-sorozat. A világ összes postásait ábrázolja. Kiadta Stengel et Co., Dresden und Berlin. Hogy az ázsiai népeken kezdjem: az oláhországi postás remekül megborotvált, franciás kék egyenruhába bújt finom biciklista. A magyar postás ellenben a pusztán át vágtató, éhes farkasoktól űzött lovas betyár. S a magyar posta az ilyen gyűlöletes, hazug holmit mégis alázatos hűséggel szállítja, s még azt sem bánja, hogy arra a postkarte-ra nyolc nyelven jól van ráírva a mivolta, csak épp a magyar: „Levelszö-Lap”.
Mert mi türelmesek vagyunk. Nem bánt bennünket se a gonosz tudatlanság, se a nyílt csúfolódás és rosszakarat. Zsidó-fokra és Neu-Jerusalembe címezett levelek kézbe kerülnek. Haj, kötelez bennünket a berni vagy hová való szerződés. S ha azt mernők mondani, hogy szemtelenségeket mégsem tűrünk, hát megharagudnának ránk Bécsben. S az nagy baj.
Pesti Hírlap, 1901.