Esti kép a villamosmegállónál.

Történik a Váci körút és a Lipót körút találkozásánál, a Margit-híd felé vezető villamossínek mellett, a megállóhelyen. Éjjel tizenegy óra. A közönség a Nemzeti Színházból a Nyugati Pályaudvarig a városi villamoson jött és most, átigyekezvén Budára, a közúti kocsit várja. Az azonban nem jön. Publikum annál inkább. Sokan gyalog akartak tovább menni, de meglátják a csődületet, és azt, hogy villamosnak se híre, se hamva, hát elhatározzák, hogy villamoson mennek. Hideg van és fáznak. A kezüket zsebre dugják és a gallérjukat fölhajtják. A hölgyek a boát szorosabbra fogják. Csönd van. Egy kocsisforma ember a lábával ütögeti a földet és a könyökével a szomszédjait. Néha halkan káromkodik. Villamos, az nem jön. Negyedóra, húsz perc telik el és villamos nincs. Egyszerre csöndes és jóleső moraj fut végig a tömegen. A Deák térről a Váci körútra befordult egy villamos. Közeledik. A tömegben szelíd tolakodás és oldalbaütések keletkeznek. Mindenki várva-várja a kocsit és elsőnek akar fölszállani. A villamos azonban egy tréfás villamos, és még mielőtt odaérne, elfordul. Átmegy a másik oldalra és elszalad Újpest felé. Csöndes zúgolódás támad. Mégis csak hallatlan, hogy félóra alatt egyetlen villamos jön, és az sem ide jön. Hallatlan! Hogy azonban a remény ki ne aludjon, a láthatáron új kocsi jelenik meg és a tőle kitelhető legnagyobb lassúsággal közeledik. És pedig egészen biztosan ide tart. A fázó tömeg úgy érzi, hogy már rajta ül. És tódul a megállott kocsi peronja felé. A sors azonban nem azért sors, hogy ne szatirizáljon és hogy ezzel a jogával vissza ne éljen, ha hideg van és éjjel tizenegy az óra. Tehát, amint három ember fölszállt, a kalauz tiltólag emeli föl a kezét: Megtelt! Valóban, a villamos tele van. Valóban, ez szemtelenség. A kalauz még néhányat gyöngéden visszalök a lépcsőről, nem használ kérés és fenyegetés, a kocsi megy tovább és viszi azt a három kárörvendően vigyorgó embert, aki följutott a kocsira. A tömeg zúg és csügged. A türelmetlenség a tetőpontra lép, az emberek pedig egymás lábára. Végre is, ez nem járja, háromnegyed órája állanak itt és villamos nincs. De mégis. Ott jön. Üresnek látszik. Gyorsan jön. Hozza a megváltást. Általános öröm és általános dulakodás. Lám, lám, a villamos mégsem olyan komisz, mint a fázó ember gondolja! Pláne, ez dupla kocsi! Nagyszerű! A két kalauzon és a vezetőn kívül egy lélek sincs rajta. A tömeg örömrivalgással tódul föl és jóleső boldogsággal konstatálja, hogy már fönn van a kocsin és nincs az a hatalom, amely őt onnan lekergesse. Az arcok derültek. A kalauz pedig így szól:

-Tessék kérem leszállani.

-Mi az?!- zúdul föl a tömeg.

A kalauz pokoli léleknyugalommal nekidől az ajtófélfának: -Tessék leszállani, ez szolgálati kocsi. – A nép felhördül:

-Nem szállünk le! – kiáltják.

-Hát, kérem, addig nem megyünk tovább. Vagy rendőrt hívok.

Nincs más hátra. Le kell szállani.

-Az utolsó kocsi már elment? – kérdik néhányan fogcsikorgatva.

-Meglehet, – feleli kedélyesen a kalauz, és csönget.

Amikor mindenki leszállott, a kocsi elindul. Sietve gördül tova és a zúgása gúnyos kacagásnak hangzik a didergő éjszakában. És mit tesz a tömeg? Szomorúan és dühöngve, fáradtan és kétségbeesve elindul gyalog hazafelé. A legtöbben a Margit-hídra baktatnak, néhányan konflisba ülnek és a megzsaroltatás savanyú reményében kocsiznak haza. De két úr, a legkitartóbb valamennyi között, ottmarad, és megesküszik a megállóhelyoszlopra, hogy nem megy el, amíg kocsi nem jön. A sors pedig megszánja őket. Megvárja, amíg rajtuk kívül mindenki eltávozik és eltűnik a különböző utcákban, és akkor két, egészen üres kocsit küld a kétszámú nagyközönség rendelkezésére. A két úr boldogan és fáradtan fölszáll az egyikre. Elhelyezkednek. A Nemzetiből jöttek. Az egyik halkan odaszól a másiknak:

-Sokáig kellett várni. Ez mégis csak botrány.

A másik behunyja a szemét Jól érzi magát. Már nem törődik semmivel. És csöndesen felel:

-Ördögöt botrány. A Bataille-darab, az a „Botrány”. – És elalszik.

1909.