A Duna-parti élet
A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő korzón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk ákácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodóparton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkőzött atlétai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.
Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a Plébánia téren. Ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a pirospaprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban, a minden színű és zamatú szőlők halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világoszöldig, csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kiván, az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá, nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig idejár a város minden jó gazdasszonya: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a Sváb-hegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.
Tovább haladva a Duna-part mentén rábukkanunk a nagy baromfipiacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák, azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy Újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr, a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar. Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a lacikonyhákat.
Jókai Mór