Az egy éjszaka alatt elpusztult tarcai Szirmay-kastély
Tarkőtől nyugatra a második falu Tarca. Sajnos nem találtam régi képet sem a faluról, sem a várkastélyáról. Talán azért, mert nyom nélkül eltűnt a föld színéről egy éjszaka alatt és az emlékezetből is kiveszett. 1813. augusztusában nagy esőzések voltak a Felvidéken, a folyók, patakok sose látott méretűvé duzzadtak. Az árvíz nagy károkat okozott mindenfelé, de a legszörnyűbb csapás Tarcát érte. Ott, ahol a Tarcába ömlik a daróci patak, állt a Tárczayak, majd a Szirmayak kastélya, a falon belül a vártemplommal és a gazdasági épületekkel. A több hetes eső alámosta az egész várkastélyt és augusztus 24-ről 25-re virradó éjjel a viharban összedőlt először a templom, majd a többi épület is. A plébános a hatalmas vízben bement a templomba és a szentségtartót még ki tudta hozni élete kockáztatásával. A kriptából a halottak koporsóban vagy anélkül mind elúsztak, több faluval odébb találták meg őket. A vihar még éjjel elült és reggelre a kastélynak, templomnak nyoma se volt, még azok is csak találgatták a pontos helyét, akik benne laktak.
Gróf Zichy Géza elbeszélése a szörnyű eseményről:
Egy elsüllyedt vár. (Elbeszélés.)
Ki nem érezett tavasz kezdetén ellenállhatatlan vonzódást ki a szabadba? Ki nem kívánkozott el ebből a poros városból, melynek magas házsorai még a tiszta kék eget is ellopják szemünktől, melynek gyárkéményei mint megannyi óriásujjak, fenyegetőzve mutatnak fölfelé s melynek utcáin nem hallatszik a fülemüle tavaszi dala, csak éktelen zsivaj, kocsirobogás és mindenekfölött káromkodás. Ha naptárunk nem volna, azt sem tudnók, hogy tavasz van. A lég itt nem üdítő és balzsamos, mint ott a hegyek közt. Még a nap sem mosolyoghat oly tisztán, mint falun, hiába, ő is hódolni kénytelen a fővárosi divatnak, és fátyolt von arcára, por és kőszénparányokból szőtt fátyolt. És virág! Hol nyíljék itt virág? A kemény kövezet nem tárja föl keblét a szépnek, ha virágot akarsz látni, szegény városi ember! Hát tekints a boltok cégjeire vagy a divathölgy arcára, ott néha láthatsz rózsát, csakhogy az festve van.
Azért is „Isten veled, sok szenny tanyája, én messze, messze elmegyek!” – szóltam én, ösztönözve vándorlási hevemtől, s másnap már Sáros megye hegyeit másztam. Ha valamit nélkülöztem e kedves vándorlások alkalmával, az csakis egy rokonlélek volt. Tisztelt olvasóm, most azt hiszed, hogy egy kétségbeesett Cardenio-ként magamban barangoltam be e vidéket. Oh nem, volt egy kisérőm, de azt a legjobb akarattal sem lehetett rokonléleknek nevezni. Fölfegyverkeztem Jób türelmével, Fénélon szelídségével, Schefer Lipót humanizmusával, végighallgattam kisérőm sületlenségeit, bámultam határtalan ostobaságán anélkül, hogy ő azt csak sejthette volna, kikerestem mindazt, ami rajta szeretetreméltó lehetne, de mindamellett be kellett vallanom, hogy ez tulajdonképp nem is ember, csak emberféle. Ha leültem vele egy magas szikla ormára s lemutatva az alattunk elterülő völgyre, kérdém:
-Istvánko! Mondd csak üdvösségedre, nem tetszik-e neked a völgy, amint itt méltóságos pompájában elterül alattunk, és e hegylánc, mely hatalmas karjaival magához öleli e völgyet, mintha csak kedves arája volna, ember, ez neked nem tetszenék? Istvánko mosolyogva megrázta agg fejét s azt mondá, hogy „nem”.
-De nézd csak, Istvánko, azt a gyönyörűszép százados erdőt, azokat a magas sudarú fákat, azokat a milliószor millió zöld leveleket! Tudod, ezek a fáknak nyelvei, ezekkel beszélik el ama gyönyörű regéket holdvilágos éj közepén, ember, ez neked nem tetszenék? – Istvánko megint csak mosolyogva rázta meg agg fejét s azt ismétlé, hogy nem.
-De legalább ama vízesés, mely ott őrült sebességgel rohan végig a szikla oldalán, ez csak tetszik? – Istvánko e kérdésre fölugrott, arcának elébbi egykedvűsége eltűnt, minden vonásában félelem, rettegés tükröződött, hosszú, száraz karjait a vízesés felé terjeszté, tompa hangon mormogva:
-Éppen nem tetszik, víz, öldöklő víz, Isten mentsen, Isten mentsen!
Mit jelentsen ez?
A hallgatag Istvánko egyszerre fölindul, fél, remeg egy vízeséstől, melyet bizonyosan már ezerszer látott! Ej, ki fog ezzel a vén bolonddal vesződni! Bizonyosan azon búsul, hogy nem pálinka zuhan le ama szikla tetejéről. Menjünk tovább.
Néhány órai vándorlás után a kies tarcai völgybe értünk. Zöld rétek és vetések közé csörgedező patak szövődik ártatlanul és csöndesen, mint egy gyermek álma, még egy virágot sem sodornak magukkal e szelíd habocskák. Amott Tarca (Torisza) falu épületei fehérlenek, míg itt csak néhány pajta hatalmas oldalbordái szürkülnek a lombos fák között. A nap tikkasztóan lövellé sugarait, talán azt hívé, hogy már a nyár derekán vagyunk.
-Istvánko! – mondám, – nyisd ki esernyőmet, s míg én a puha fövenyre fekszem, töltsd tele kulacsomat ebből a szép tiszta vízből. – Istvánko összecsapta kezét s mereven a patakra tekintve mondá:
-Mentsen Isten, uram! Ebből a vízből inni, ez gonosz víz, mentsen Isten!
-Mit dadogsz te vén bolond? Talán veszett eb mart meg, hogy úgy irtózol a víztől?!
-Ah nem, uram! – felelé Istvánko, kezére hajtva fejét -, de ez a patak gonosz, nagyon gonosz. Tudod-e azt uram, hogy itt, ahol ülsz, pompás vár állott, boldogult uramnak a vára? Ah, míly szép volt az a vár!
-Mit beszélsz, Istvánko? Itt egy vár állott volna, itt e tiszta fövenyen, ahol most egy rom, egy kő sem látszik?
-Igen uram, gyönyörű vár! Látod, erre húzódott a nagy árok, itt volt a dobogó. Hej, az volt ám az élet, midőn még keresztüllovagoltunk rajta! Elöl én lovagoltam vörös kalpagommal, utánam a muzsikusok mind lóháton, azután a vadászok, közöttük a kegyelmes úr, egész nap vadásztunk, amidőn este hazatértünk, már messziről láttam csillogni a torony rézkakasát, és ez mind eltűnt! – Istvánko e szavaknál különféle jegyeket rajzolt ujjával a homokba.
Én feszült figyelemmel hallgatám ez öreg elbeszélését, s bár nem hittem szavainak, mégis érdekkel követém fantáziájának csalfa képeit. Hogy ez öreg tán igazat is beszélhet, az eszembe sem jutott. Vándorlásom alatt oly gondolatszegénynek és hallgatagnak mutatá magát, hogy örömest kaptam az alkalmon, cseveghetni valakivel, hinni nem hittem neki egy szót sem. Istvánko ezalatt fölkelt helyéről s néhány lépésnyi távolságban mélázva állt meg.
-Nézd csak, uram, – kezdé újra -, itt e helyen álltak a melléképületek. Nagy félkörben húzódtak azok a vár felé. Itt laktak a muzsikusok, a várőr és a cselédség. Hanyo is itt lakott, az én kedves szép Hanyom. Itt búsult a főkapu alatt, midőn el akartak vinni katonának. Oh, majd a szívem repedt meg, midőn elénekelte azt a szép nótát:
„Lyeczi kulyka za kulykami,
Csecse krev, ruka vami.”
(Golyó repül, golyó után,
Csorog a vér az ingujján.)
Azt nem hittem volna soha, hogy a templom a menyasszonnyal együtt a földbe szálljon. Pedig úgy van, uram, itt a vár oldalában gyönyörű templom állott, nagy harangjait mértföldekre hallották az ájtatos hívek, egyébiránt eljöttek volna ők enélkül is, mert ilyen templom nem volt hét vármegyében. Még most is látom! A mennyezeten angyalfejek közt Krisztus urunk föltámadása volt pingálva; azt mondták, talián mesterek csinálták és igen sok pénzbe került. A kóruson muzsikusok játszottak szent énekeket oly szépen, hogy a fehércselédek mind sírva fakadtak. Még mi, fiatalemberek is örömmel hallgattuk. A kegyelmes úr is ott volt a kóruson és imádkozott. Szép, aranyos ruha volt rajta, május hónapjában minden nap más-más zöld bársonydolmányt viselt. Hja, az még úr volt, az Isten nyugtassa!
-És a te urad ebben a kastélyban lakott, mely itt állott, itt e helyen? Istvánko, Istvánko, nekem úgy látszik, te félrebeszélsz! Ki hiszi azt, hogy e föld elnyel egy várat minden ok nélkül?
-Ok nélkül, mondod, uram! Oh, volt annak oka, borzasztó oka! De hallgass! Mivel látom, hogy e történet érdekel, hát elmondom. Nem teszem ugyan örömest, mert még visszaemlékezni is kínos arra a szerencsétlenségre, mely majdnem eszemtől fosztott meg. Hallgasd tehát!
A tarcai vár régi, nagyon régi időkben épült. Meg is látszott ez hatalmas kövein, erős bolthajtásain. Azonkívül tudta azt közülünk mindenki, hogy ezt a várat még a Tárczay család építtette, melynek mostan már se híre, se hamva. Ezeknek a Tárczayaknak egy ivadéka, az egyetlen, kinek neve még máig is a nép száján jár, Tárczay Uroz volt. Hamis, gőgös, kegyetlen úr, kit még most is a véres Uroznak hívnak. Mikor élt, uram, bizony nem tudom, csak annyit tudok, hogy a szomorú történet, melyet most hallani fogsz, igaz, hogy azt ízről-ízre mesélik öregeink, a fiatalságnak intő példájára, tanulságára. Ez Uroznak egy kedves, galambszelíd élete párja volt, a parasztok úgy szerették, mintha csak anyjok lett volna. Ő könyörgött érettük keményszívű férjénél, ő hegeszté be a sebeket, melyeket az a szegény népen ütött. Úgy hívták őt mindenütt, hogy „gyolcsfehér Etelka”, mert arca halavány volt a sok sírástól. A véres Uroz még ez ártatlan menyecskét is kínozta. Féltékeny volt rá, hűtelennek tartá, pedig tiszta szíve, tiszta lelke volt, tudta is azt mindenki, csak éppen a férje nem.
Így aztán „gyolcsfehér Etelka” szomorú napokat élt a tárcái várban. Nem volt senkije, akinek elpanaszolhatta volna baját; férje pedig, akit még szeretett is, napról-napra iszákosabb, durvább lett. Kínos napok voltak azok. Egy este, midőn Etelka ama domb tetején imádkozott, egyszerre csak eléje áll Bracsi Gerő, Uroz várnagya és legjobb barátja, s oly dolgokról kezd beszélni, hogy Etelka gyolcsfehér arca piros lett, mint a rózsa, s hogy egész testében remegni kezdett a szégyentől és megvetéstől. Bracsi Gerő, ki éppoly vak és kegyetlen volt, mint az ura, már régóta érzett úrnője iránt olyast, hogy azt még kimondani is gyalázat volna. Éjjel-nappal leselkedett utána, mint a madarászó macska, fölhasznált mindent, hogy közelébe juthasson valami magányos helyen, s midőn most végre az sikerült is, hát a legorcátlanabb ajánlatokkal kezdé sértegetni megrémült úrnőjét. Etelka megszökött a szenvedélyes várnagy elől, de – fájdalom – nem szökhetett meg bosszúja elől is. Gerő ez esemény óta folyvást csak úrnőjének vesztén törte fejét, ezer gyanúokot súgott be könnyen hívő urának. Etelka minden pillantása, minden sóhaja bűntény volt, minden könnye hűtlenségének bizonyítványa, a szegény asszony fogoly volt saját házában, elkárhoztatott, elítélt fogoly. Pedig Etelkának csak egy szavába került volna és a vakmerő várnagy feje lábainál hever, de mikor ő nem tudott ártani senkinek… Gerő pedig e szegény asszony fájdalmán nemcsak hogy meg nem indult, de elég vakmerő volt ajánlatait ismételni, s midőn végre törekvésének hasztalanságát belátta, hát oly aljas gaztettre tökélte el magát, hogy annak párját hasztalan keresnők az egész világon. Gerő ellopta Etelka jegygyűrűjét, melyet ez fürdés előtt egy ezüst-tálcára helyezett, s azt hazudta urának, hogy Etelka Thurzó úrnak ajándékozta hűségének zálogát. Még esküvel is erősíté az istentelen e konok hazugságot, leírva pontosan a helyet és időt, melyben ez történt.
Uroz, mint dühödt oroszlán, tombolt, ordított haragjában, ami keze közé került, azt összetörte, széttépte, cselédei rémülve futottak szanaszét, nem maradt nála senki Gerőn kívül. Ekkor, amint apáink beszélik, iszonyú vihar keletkezett, sötétzöld terhes felhők gyülemlettek a vár fölé s ott örvénnyé kavarodtak, villámok cikáztak, s minden harmadik dördülésnél a mennykő csapott le – rettenetes éj volt. Ekkor sietett Uroz az Etelka hálószobájába. A szegény asszony egy feszület előtt térdelt és imádkozott. „Esküszegő! – orditá a zsarnok, s megragadva Etelkát hosszú aranyos hajánál, végighurcolta a termeken, folyosókon egész le eddig a patakig, itt önkezével fojtá meg szegényt s belelökte a hullámokba.
Uroz e rettenetes tett után, mint a vadállat, az erdőkbe szaladt, három nap és három éjjel barangolt a hegyek közt, míg utoljára ismét visszakerült gyilkosságának színhelyére. A kis patakból a nagy esőzések által egész folyó lett, őrült sebességgel rohant a féktelen víztömeg e völgyön végig s – oh, Isten csodája! – a folyó közepén mozdulatlanul feküdt az Etelka holtteste. Fején, mintegy annak jeléül, hogy ártatlanul halt meg, fehér liliomkoszorú nyugodott, nem tehette azt más a fejére, csak egy angyal. Ki más is küzdhetett volna meg e rohanó vízárral? Etelka arca gyolcsfehér volt és nyugodt, ajkai félig ki valának nyitva, mintha azt akarnák mondani: „Férjem, édes férjem, én megbocsátok, szívemből megbocsátok.” Kezei imára voltak kulcsolva, s egyik ujján vakító fényes gyűrű látszott, oly fényes volt az, mintha csak napsugárból lett volna fonva. Nyaka körül pedig fekete gyöngysor fűződött, talán azért, hogy a gyilkos ne lássa meg ujjainak véres nyomát. Így feküdt a folyó közepén „gyolcsfehér Etelka”, a hitvesi erény és hűség legszebb példája. Uroz, nejének láttára őrült átkozódásba tört ki, s ökleit emelve az éghez, ordítá: „Haljon ki családom, ha ártatlanul öltem meg hitvestársamat! Ne legyen ember, aki Tárczaynak nevezhesse hasonmását, csak az ördögök énekeljék fogvicsorgatva nevemet a gyehenna legmélyén! Ha a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott! Légy átkozott, Uroz, annyiszor átkozott, ahány hajszál van fejeden, vízcsöpp e folyóban és csillag az ég boltozatán, annyiszor légy átkozott!” E szavakkal a folyóba ugrott a kegyetlen férj és soha többé emberi szem nem látta őt.
És az iszonyú átok fogott. A család kihalt, a várat elnyelte a föld. 1813. augusztus 24-én volt, midőn uram parancsára a hajdani várnagyok szobájában ablakot törtünk. Alig kezdtük a falazatot bontani, midőn egy kis vasládára bukkantunk, föltörtük azt, s íme, bent egy gyűrű Tárczay Etelka nevével! A kalapács kiesett kezünkből, halálsápadtan néztünk egymásra, az átok utolsó része jutott eszünkbe: „Ha ez a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott!”
Mi átadtuk a gyűrűt a plébános urnak, aki misét mondott az elhunytakért, s megnyugtatott bennünket. Társaim már délután nem is gondoltak többé az egész esetre, csak én nem tudtam megnyugodni. Fölmentem a nagyterembe s megnéztem Uroz arcképét. Életnagyságú kép volt az. Rajta Uroz mind a két öklét éghez emelve tartá, nagy szakálla kuszáltan csüngött alá, szemeiben vad tűz lobogott, iszonyú kép volt. Háttérben a tárcai vár látszott tornyaival és vízárkaival.
Ezalatt beesteledett, s a nap utolsó sugarait lövellé e vad alakra, pírral borítva el halavány orcáit. Én borzadva néztem e kemény vonásokat, melyek ma sokkal elevenebbeknek látszottak mint máskor, úgy rémlett előttem, mintha vér lüktetné e magas homlok ereit, s mintha e szemek nem néznének többé egy helyre, hanem nyugtalanul forognának ide s tova. Beesteledett. Fölkerestem fekhelyemet, de nem alhattam, mindig ott láttam magam előtt e tüzes szemeket. Odakint szakadt az eső, s oly erővel verdeste a zápor ablakomat, hogy az üveg csörömpölve hullott a szobába. A faluban nem alhatott senki. A kutyák vonítottak a házak előtt, a marha bőgve rohant a sötét éjbe. Érezte azt mindenki, hogy rettenetesnek kell történnie, csakhogy említeni nem akarta senki.
Egyszerre csak éjfélt ütött a vártemplom óráján, lassan, méltóságosan a tizenkettedik ütés után mélán megkondultak a harangok. Kirohantam a ház elé. E pillanatban nagyot villámlott, s vettem észre, hogy a vártemplom inog. „Az átok, az átok!” – hörgém, s néhány bátor férfitól követve a vár felé rohantam. „Mentsünk meg, amit lehet” – ordítám fölsietve a lépcsőn. Minden lépésnél éreztem, hogy ez öreg épület alapzataiban remeg. Tompa morgás hallatszott föl a kriptából, s itt-ott elsuhanó fehér alakok látszottak. Kísérőim egymás után maradoztak el. Már csak hárman valánk. A teremhez érve hideg izzadság gyöngyözött homlokomról – a kép, az iszonyú kép! Néhány pillanat múlva fölrántottam az ajtót, a kép ott csüngött régi helyén, megfoghatatlan zöldes fénytől környezve; Uroz egész alakja remegett, karjait mindig följebb emelé, száját fölnyitá, de hang nem hallatszott, mindannyiszor fekete füstgomoly özönlött ki belőle. Szemei éles lángokat lövellve forogtak, egyszerre csak iszonyú kacaj hallatszott, a kép elhasadt hosszában s mennydörgéshez hasonló zörejjel zuhant a földre.
Mi rémülve rohantunk a szabadba. Azalatt a patak kiáradt, a víz a templomnak hömpölygött, a várat környező árkok is kiöntöttek, az egész hely óriási örvénnyé változott, melynek középpontját a vár képezte. Végre a kripta ajtai robogva nyíltak föl, s uramnak ősei törékeny hajóikban, az elkorhadt koporsókban úsztak a fölbőszült áron, hisz már őket nem sújtotta az átok, hisz ők más családnak fiai valának! Az utolsó koporsó után a kripta ajtai becsapódtak, az ingó templomban megszólalt az orgona hatalmas hangja, néhány pillanat még s Tarca agg várát – az iszonyú átok szavai szerint – elnyelte a föld.
Ezt mesélte el nekem Istvánko a tarcái völgyben, s én feszült figyelemmel hallgatám végig elbeszélését. Legalább most már kezdém érteni, hogy miért fél oly nagyon a víztől.
Valószínűleg az olvasó is, ki türelemmel hallgatta végig e történetet, ugyanazt a kérdést veti föl, a melyet én kockáztattam Istvánko elbeszélése után: van-e hát valami igaz ez egész történetben? Annyi bizonyos belőle, hogy a tarcai várat elnyelte a föld, mégpedig 1813. augusztus 25-én, s mivel ezt ma már nem sokan tudják, emlékét talán érdemes volt föleleveníteni. Az adatok közül, melyeket e tényre vonatkozólag gyűjtöttem, legnyomósabb három igen tiszteletre méltó tanú vallomása, kik együttvéve 240 évet képviselnek és az akkori tarcai tiszttartó, Sztrázsik Iván levele, melyet a nevezetes esemény befolyása alatt írt. A tarcai vár 1813-ban gróf Szirmay Tamás birtoka volt. A levél magyar fordításban így hangzik :
„Méltóságos gróf! Az adott alkalommal el nem mulaszthatom méltóságodat ama szomorú eseményről értesíteni, mely e vidéken s magában Tarca faluban fordult elő. Könnyezve fogok e szomorú jelenet, e váratlan és századok óta nem történt eset leírásához. A hosszú esőzés és kivált egyes, a földbül kibugyogó források miatt a víz Tarcán augusztus 24. és 25. közt éjjel minden oldalról összefolyt. E források valószínűleg egy előbbi s Tarcán Desewffy úrnál is észrevett földrengés után nyíltak meg. A víz először a plébániánál levő kerti fal szögletét törte át, azután e fal s a templom mögött lévő épületeket döntötte le, egy és fél órakor összeomlott ama torony fele, melyen az óra és a harangok voltak. Félóra múlva pedig a torony másik része is lezuhant. Ekkor csak az emberek jajgatását s az állatok bőgését lehetett hallani. A víz pedig folytonosan nőtt. A plébános és többen az éjt nálam töltötték, én magam pedig mindig lámpával jártam körül, mert a legmélyebb sötétség uralkodott és az eső erősen esett. Utoljára azt vettem észre, hogy a templom melletti födél összedől, és hogy a víz már magát a templomot támadja meg minden oldalról (egyetlen egy fűzfa sem volt már látható a templomnál). Ekkor visszasiettem lakásomba és a plébánosnak remegve adtam tudtára, hogy a templom el fog pusztulni. A plébános azonnal a templomba szaladt és a szent edényeket a kastélyba vitette. Alig készültek el ezzel s már a homlokzat az orgonával együtt iszonyú zörejjel zuhant alá. Ezáltal a víz, mely már a legnagyobb erővel nyomult lakásomnak, a jobb oldalra visszaszorult, azonban e ledőlt fal sem volt képes a templomot megóvni, mert virradatkor már a templomnak fele sem állt többé. A víz oly hatalmasan tódult be a kriptába, hogy annak kis ablakain kiszökdelt és a grófi család s az ott eltemetett papok tetemeit kimosta. Az öreg gróf holttestét koporsójában, a grófnéét pedig anélkül a dücsői malomnál találták meg, amazt a dücsői templomba, ezt pedig ideiglenesen a dücsői major csűrjébe vitték. En mind a kettőt láttam, a gróf teste már csak csontokból állt s minden ruhától megfosztva feküdt koporsójában, a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mintha csak tegnap temették volna el, de lábai hiányoztak, meglehet, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodortatott, szakították el. A templom lerombolása után a víz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahelyet döntötte le, ennek láttára én az uradalmi cselédséggel együtt mindent elkövettem, ami emberektől csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztonságban van. Midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vízzel megtelni (szomorú látvány) onnan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az életbiztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg, a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más értékes jószág elveszett a vízben, este a vár már hozzáférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt. De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly híres vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem, mennyire el van pusztítva minden, és míly kárt vallott a gróf! Rettenetes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már értesítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje. Maradok Tarcán, 1813. szeptember 4., Sztrázsik Ivanny s. k.”
Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holttestét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tarcai kasznár, a családnak két hű barátja egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidótemetőben fekszik eltemetve. Ez a két úr aztán kivétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért említém meg ez esetet, mintha nem tartanám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom.
Ez a tarcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlékezetben.