Nagybánya az erdélyi út felől

Nagybánya az erdélyi út felől a múlt század elejéről

 

Nagybánya, királyi város Szatmár vármegyében, hajdan Asszonypataka, fekszik gyönyörű egészséges vidéken, Szatmárnémetihez kelet-délnek 6 mfdnyire. Van 5000 lakosa, kik többnyire magyarok, 2/5 római kat., 2/5 reformátusok és kevés ágostaiak, 1/5 görög katolikusok. Mindenik felekezetnek helyben van papja és temploma. A minoriták is bírnak itt zárdát és templomot, s az itteni gimnáziumban eddig ők tanítottak. Van itt főbányászhivatal, sóház, postahivatal, kerületi bányatörvényszék, lőpormalmok. A város szomszédságában már az ősidőktől fogva gazdag arany és ezüstbányák míveltetnek. Van a városnak szép négyszegű piaca, díszes házakkal. Régi szász lakosai, hogy pincéket tarthassanak (a város lapos helyen feküvén), a vizet földalatti csatornákon eresztették a Szaszár vizébe. E vizen több malmai vannak a városnak, ezentúl néhány lépésre folyik a Fernezely vize, szép tiszta, s a legjobb ivóvíz, ezen is malom és érczuzóművek vannak. Szőlőhegyei délre feküsznek, s jó asztali bort teremnek. A borpataki szőlők alatt igen jó savanyúvíz, a völgyekben szép hideg források buzognak. A gyümölcstermesztés itt nagy fontosságú. Híres a nagybányai gesztenye és aszaltszilva, ezenfelül terem jóízű alma, körte, barack, naspolya, berkenye, barkóca. Hegyei szép térséges legelőkkel, orvosi füvekkel, hideg forrásokkal, tölgy-, jávor-, bikk- és kőrisfákkal bővelkednek. De találtatnak nagyvadak is, úm. őzek, szarvasok, vaddisznók, továbbá fajd- és nyírtyúkok, császármadarak szalonkák, stb. Kézművesei közt a késcsinálók és az igen számos gubások különös említést érdemlenek A város 4 egész és 1/2 falut bír, úm. Felsőfernezelyt, Felső- és Alsóújfalut, Lénárdfalut és Laposbányának felét.

Nagybánya 1142-ben II Géza által szászokkal népesíttetett meg. 1347., I. Lajos nevezetes szabadalmat adott a városnak, melyből kitetszik, hogy már ekkor virágzó bányászata volt. 1411., György serviai despotának adatott cserébe Belgrádért. 1459., vára volt, melyet Corvin Mátyás anyja bírt. Ugyancsak Mátyás a bányákat bérbe adta a városnak 13000 aranyforintért. 1490-ben Albert lengyel királyi herceg 8000 katonáival felprédálta. 1530. után Zápolya János kezére került a város. 1560., mind Nagybánya, mind Felsőbánya Balassa Menyhértnek adatott. 1567., Zápolya János Zsigmond a várat csak igen véres ostrommal vehette be a császáriaktól, s ezúttal lerontatott. 1624., a város Bethlen Gábornak, 1645-ben a linzi békekötésnél fogva Rákóczi Györgynek adatott. 1667. Wesselényi István elfoglalta. 1687., az országgyűlésen panaszoltatott, hogy a ref. templom, oskola elfoglaltatván, jezsuiták hozattak be.

 

Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.

Manapság:

Zólyom vára

A zólyomi vár a múlt század elején

 

(…) a vár pedig fő épületeire nézve még ép karban van s csak ékesítményeit vesztette el. Némi költséggel és gonddal teljesen lakhatóvá tétethetnék. A zólyomi vár a Garam és Szalatna összefolyása által képezett félszigeten, kis magaslaton épült. Királyi vár volt s első építtetését 1350-be teszik. A főépítmény magas négyszög, fedele alatt igen kis ablakai vannak, négy szögletén a fal felső része egy-egy kúpdad tetővel fedett kerek toronykává duzzad ki. E négyszöget kerítőfal környezi, melynek négy szegletén kúpdad fedelű, kerek, vastag, de alacsony tornyok vannak.

E tornyokhoz a cselédek lakásaiul szolgált melléképületek csatlakoznak. A második, külső kerítőfalnak is voltak bástyatornyai, de ezek már részint összeomlottak, részint egészen átalakítvák. Most a város felé a vár alatt gyümölcsös kert terül. E kert mellett s két régi omlatag torony között elmenve a dobogóra s azután a kétkapujú bolthajtás alá jutunk, mely fölött hatalmas négyszegletű torony emelkedik, s mely az egyetlen bejárást szolgáltatja a várba. Ez oldaláról a vár hajdan a város kerítőfalaival volt kapcsolatban. Más kapun át a várnak belső terjedelmes udvarára jutunk, melyet kő s most már részint fa oszlopokon nyugvó nyílt folyosó fut körül. Az udvaron néhány csinosan készült, gazdagon ékesített gót boltívet és egyéb faragványt találunk, különösen a balra levő kápolna kapuja és ablaka gót ívezetei szépek, belül a kápolna át van alakítva. Az első emelet még lakható, többi közt a szolgabírói hivatal volt ott. Nehány más szobán kívül nagy teremet találunk, melynek mennyezetét a magyar vezérek és királyok életnagyságú képei díszesítik. Az egykor Mátyás király által lakott szobák most részint holmi raktárul szolgálnak. A keleti oldalon lévő utolsó szoba padozata alatt egy kis titkos szoba van súlyos vasajtókkal és hatalmas zárreteszekkel, ez azon szoba, melyben Bethlen Gábor a Pozsonyból Zólyomba szállított magyar koronát egy ideig őrizteté. A nyugati bástyában mély börtön van. Most a várnak más helyiségei is börtönül szolgálnak. A dombmagaslat, melyen a vár áll, a Szalatna partján meredekül lejt alá, a másik oldalon, ti. a Garam felé, lankás s odább sík rétek terülnek. Ez oldalról tehát a vár legkönnyebben volt megmászható s ezért ott hatalmas külművekkel volt megerősítve, melyek már romba dőltek, a külső bástyafal egész odáig nyúlt el, hol a két folyó egymásba ömlik.

 

Hunfalvy János, 1860.

Manapság:

Selmecbánya, Erzsébet utca

Selmecbánya, Erzsébet utca, múlt század eleje

 

Selmecz, (Schemniczium, Schemnicz, Stiavnicza), Hont vármegyében, legnevezetesebb s igen régi szabad királyi bányaváros, Bécstől 33, Pesttől 20, Körmöctől 4, Kassától 29 mfdnyi távolságra. Fekszik magas kősziklás hegyek közt, részint ezeknek oldalában, részint az ezektől formált szűk völgyben, a Földközi tenger színén felül 2172 lábnyomnyival, és így 195 lábbal magasabban mint Pest. Levegője a bányákból kifolyó víz, és a sok hutákból emelkedő füst, gőz miatt nem igen egészséges; azért lakosai közt nem csak halvány képűek, hanem golyvások is számosan találhatnak. Határja hegyes, völgyes, kősziklás. Főbb hegycsúcsai, honnan gyönyörű kilátások esnek: a Kornberg, egy költséges víz csatornával, Zsitna, a kopasz, kősziklás Hechelstein, mely pestis idején menedékhelyül szolgált a lakosoknak, Paradicsom, a csúcsos tetejű Kálvária hegye. Alkotórészei ezen hegyeknek a nemes érceket magában foglaló porfir, csillámpalakő (Glimmerschiefer), anyag palakő, grauvacke, kvarc, kovamárvány, fekete csillám.

Áll a város a tulajdonképen való Selmecből és 4 – 1/2 – 3/4 órányi távolságra fekvő utcákból vagy külvárosokból, melyeknek nevei: Hodrusbánya, Schüttersberg, Steffolto, Szigliszberg, s mindenik különös plebániát formál. Jelesebb épületei: a régi vár, mely most fegyvertárul szolgál, a négyszögletű pompás újvár, ütőórával, a kamaraház, egy roppant szép épület, itt lakik a kamaragróf, s itt van a fő számadói hivatal, pénztár, probiergaden kancellária, a három emeletű városház, melynek levéltárában mindenféle ezüst és vas bánya műszerek tartatnak, s nagy ünnepek alkalmával ezekkel felékesítve jelennek meg a bányászlegények, a magosház, sóházzal együtt, a Hellenbach-palota. Szentegyházai közül nevezetesek: kath. paroch. templom, a régi jezsuiták temploma, Szt. Anna temploma, Boldogságos Szűz temploma, evang. anyaszentegyház, a magas hegyen épült kalvária elragadó gyönyörű kilátással, honnan némelyek ezt egész országban legszebbnek tartják. Itt említést érdemlenek a hegy tövében lévő tót templom, két szomszéd kápolnával, hátrább a hegyoldalban az úgynevezett szent lépcsők, hol különféle relikviák tartatnak, ismét feljebb egy kősziklába vágott kápolna, melyben Üdvezítőnk tömlöcbeli gyaláztatása ábrázoltatik, a hegy legfelsőbb tetején végre a német szentegyház két magas bádogos toronnyal, s háta megett lévő kápolnával, melyben megváltónknak teste egy koporsóban tartatik.

Selmecen lakik 17000 lélek, melynek 4/5 kath., 1/5 evang., 33 ref. Mindezen tót- és németajkú lakosok három osztályra szakíttatnak el. Az első osztályhoz tartoznak az úgynevezett bányászpolgárok (Waldbürger) kiknek kötelességökben áll a bányamíveltetésben részt venni, minél fogva ők különös kiváltságokkal, nevezetesen szabad bormérési joggal élnek, s tulajdon előljáróság alatt állnak, a második osztályt a mesterségeket, kereskedést s más polgári életmódot folytató lakosok, a harmadikat végre a bányászlegények (Knappen) teszik, s mintegy 5000-en vannak. Ebből kitetszik, hogy a selmeciek fő élelmöket bányájukban találják, melyek kimeríthetlenek lévén (Delius k. tanácsos és oktató szerint 1740-től 1773-ig 70 millió arany és ezüst forintra ment a bányanyereség), jelenleg is 100000 márka (500 mázsa) ezüstöt s mintegy 4 mázsa aranyat adnak esztendőnkint, beleszámítván ti. Selmec környékén létező minden bányákat és 10000 embernek nyújtanak kenyeret s táplálékot. De igaz is, hogy a selmeci bányászság oly tökéllyel, oly okossággal folytattatik, hogy ezt a híres saxoniai se múlja felül. Csudálkodásra gerjesztik a vizsgálódót azon számtalan mesterséges erőművek, melyek éjjel-nappal, tűz-víz segedelmével mozgásban tartatnak, s melyek az érceket s a vizet a bányákból iszonyú mélységről hozzák fel világosságra. Ezen erőművekre bocsátott víz némely hegytorkolatokban gyűjtetik össze, s vagy a hegy gerincén, vagy földalatti csatornákban vezettetik kitűzött céljához. Minden művelésben tartott bányáknak felét kamarai és királyi költséggel dolgozzák, fele pedig privátusoké, kik fát és puskaport a kamarától kényteleníttetvén venni, s így költségök nagyobb lévén, csupán a jobb reménységű bányaüregeket művelhetik. Leggazdagabb bányaüreg (Schacht) mindenek közt az István nevű, mely most is, noha már 400 dolgost kell bele rendelni (ezelőtt jóval kevesebbet) esztendőnként 200000 f. tiszta nyereséget nyújt. Ezüstön, aranyon kívül ásnak itt továbbá kevés rezet, és vasat, sok ónt stb. és vitriolt főznek. A bányászokat követik szorgalomban a többi polgárok is, mert itt mindennémű s jó mesteremberek találtatnak, kik közt különösen a pipacsinálók érdemlenek figyelmet, s a selmeci cseréppipa valóban a legjobbnak tartatik egész hazánkban.

Ami jegyzésre méltóbb viszontagságait, történeteit illeti Selmecnek, ezek röviden így következnek: első építői s lakosai e városnak morvák voltak, s minthogy lakhelyeik nyomait most is láthatni egy hegyen. Szt. István németeket hívott ki bányaművelésre, s ez virágzó karban is volt egész IV. Béla idejéig, a mikor a tatárok a várost egészen elpusztították s felégeték, a lakosok széjjelszóratva sűrű erdőkben rejtőztek el. Ezen elszéledt lakosokat IV. Béla nagy nehezen visszaédesgette, jeles kiváltságokkal megajándékozta, s az ezekről szóló okleveleket német nyelven adá ki, mely annyival különösebb, hogy azon időkben ilyenek csupán deák vagy görög nyelven írattak.

I. Lajos Gerad, Karlik, Siegelsberg, Seken, Kulpach falukat a városnak adja. Zsigmond alatt a husziták itt nagy nyughatatlanságot okoztak, továbbá Erzsébet királyné Giskrát tette fő bányafelügyelővé. 1442-ben szenvedett a Rozgonyi László seregétől. II. Lajos idejében szépen virágzott a bányaművelés, hatalmasan pártfogoltatván a szorgalomnak ezen ága. Ugyanezen király adott a szegényebb polgároknak úgynevezett Moratoria levelet, nehogy őket a hitelezők tüstént kivetkeztethessék. Rudolf 1572-ben királyi várossá tette. 1680-ban maga körül kőfalat emelt, mely 40000 ftba került, s melynek nyomai máig is látszanak. Rákóczi Ferenc elfoglalván a bányavárosokat és így Selmecet is, zendülés ütött ki, mivel a bányászlegényeket rézpénzzel akarták fizetni. 1710-ben 6000 embert ragadt el a pestis. 1760-ban a bányászakadémia felállíttatott s 1809-ben az erdészeti oskola is hozzá járula. 1849. januárban itt vonult keresztül Görgey 27000 főnyi seregével.

 

Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.

Manapság:

Fővárosi képek II. A gesztenyesütő

A gesztenyeárus.

 

– Forrrrró gesztenyét tessék! Marrroni arrrostiti! Heissze Kastanien! Bel signor, szép kisasszony, schöne junge, gnädige Frau! Itt a szép, itt a jó, itt a parázs gesztenye! Két krajcárért, hatért, tízért parancsol! Igazi Garibaldi marroni!.. Heissze, forrró marrrroni…

Minden népesebb utca sarkán ott áll s fáradhatlan nyelvének folytonos pergésével, messzehangzó szóval kinálgatja fűnek-fának jószagú, párolgó áruját. Szüret után, az első ürmöscsöppel megjelen az első gesztenye is s uralkodik mindaddig, míg a fák kirügyeznek s a cseresznyefa virágzik. Ekkor aztán ismét zsákba kötik s a pince vagy padlás valamelyik sötét sarkában várja az ősz ködét s a hópelyheket, melyek az ő sajátképi virágzását jelentik. A gesztenyesütés nemes mesterségét a taljánok hozták be nálunk s innen van, hogy, tán hitelének öregbítése végett még a legmagyarabb ember is, ha sült gesztenyét árul, a téli idényre beáll taljánnak s úgy elkerepeli a sok r-et, hogy a telivér marónis sem különben. Rendesen kék bojtos, piros sipkát hord s füle olasz ízlés szerint ki van fúrva. Mióta azonban kívülről is megmagyarosodtunk s a köztünk élő idegenek nemcsak viseletünket, hanem nyelvünket is elsajátíták, igazán nem tudjuk, ez a mi jóképű gesztenyesütőnk magyar-talján, vagy talján-magyar-e. Ez mellékes kérdés, csak a gesztenyéje nagy szemű, édes és parázsra legyen megsütve.

Mint minden népies alakhoz, gyermekeink különös előszeretettel viseltetnek a gesztenyesütő iránt is, ki jókedvű s udvarias ember s minden vevő számára a legjobb gesztenyét választja ki, főleg ha a vevők gyermekek. A szolgálót, ki uzsonnázó uraságának gesztenyét visz, megkisasszonyozza, a legkisebb fiúcskát is úrfinak szólítja s szemében minden tisztességesen öltözött férfi vagy nő, ha nem eccellenza is, mint Olaszországban, de mindenesetre „nagyságos”. Ha ért az emberi gyengék legyőzéséhez, mindenesetre még jobban ért a gesztenyesütéshez, melyet egyszerű készletén a lehető legnagyobb tökélyben gyakorol. A megpukkadt, barna héjából hívólag s étvágygerjesztőn kifelé pirosló gyümölcs az ürmös és tea idényében fölötte kedvelt csemege, mely a szaporább burgonyával minden aprólékos irigység nélkül osztja meg a népszerűséget. S mert minden embernek nem telik gesztenyére, az élelmes „talján” krumplit is süt serpenyőjében s kettőért egy krajcár nem sok, még annak a szegény tót napszámosnak sem, ki egész nap a kőmívesek elé ásta a főcsatornát vagy az Akadémia palotájának gerendázata közt hordta ide-oda napestig a téglát vagy homokot.

Élelmes gesztenyésünk, mint rajzunkon láthatni, még a perecárulás tudományához is ért, mely süteményt nem egyedül kelendősége miatt vonta üzletébe, hanem nyilván azért is, mert a perecben az r-et jól megpergetheti s még tülkölhet is melléje, s csakugyan, az egyszerű hangszeren minden divatos csárdást vagy polkát kisípol, persze hogy elég pogányul, de az arramenők mosolyognak, az apróság nevet, s miután a mosoly a szerelemben fél vallomás, a gesztenyésnél miért ne legyen a nevetés fél vásárlás? Prosit, barátom, gesztenyés! Emberünk érti magát, s este, midőn kigyúl az ő kis lámpája is, minden mellette elhaladó kialudt szivarnak friss tűzzel kedveskedik, s ha a dohányos elég érzékeny e figyelem iránt, már csak hálából is vesz egy hatos áru gesztenyét.

Lassankint megnéptelednek az utcák, a „forrrró marrroni arrrostiti” rémesen kongja be azokat, a sarkon élesen fújdogál a szél, az óra tízre jár már, s miután a színházból jövők vacsorálni mennek s a vacsoráról jövők már nem éhesek, a mi gesztenyésünk sem látja át, miért fagyoskodnék tovább s fogyassza hasztalanul a szenet és gyertyát, a kihűlt vaskályhát vállra kapja, s hazasiet, hol barátságos meleg szobában várja őt családja. Miután a napi kereset jól ütött ki, nem sajnálja magától az ürmöst.

 

Vasárnapi Újság, 1865.

 

Müller Antal éttermének konyhája az Országos Kaszinó palotájában

A Müller étterem konyhája, 1905.

 

Az Arany Sas Szálló helyére épült az Országos Kaszinó épülete a Kossuth Lajos és az Újvilág (Semmelweis) utca sarkán. Müller Antal és Lipnik Jenő vezette az éttermét, melyet a „Christofle et Cie” cég ezüstneműivel szerelték fel. A berendezéshez rendelt porcelán- és üvegtárgyakkal együtt ki is állították, bárki megtekinthette a Váci utca 27. alatt.

Az épületben működött az István Pince is, azt is ők vezették. Illetve csak egy darabig, mert 1897 végén Lipnik Jenő szó nélkül eltűnt, egyes hírek szerint Amerikába szökött. Müller se tudta, miért tűnt el, azt mondta, az éttermet nem károsította meg egy garassal sem. Zircre indult bort vásárolni, de néhány nap múlva Brémából küldött táviratot, hogy hamarosan indul Amerikába. A családot is Müller értesítette. Később visszatért, azt mondta, hogy családi ügyben járt külföldön, esze ágában se volt megszökni. Tartozása is olyan csekély, hogy azért nem lett volna értelme elmenekülnie. Két év múlva a Metropol Szálloda kávéházában tűnt föl Lipnik.

Evva Lajos, a Népszínház leköszönő igazgatója is itt rendezte búcsúvacsoráját, a libériás pincérek a következő menüt szolgálták föl: paradicsomos fogas, angol vesepecsenye, pulyka, kompót, saláta, gyümölcsös rizs, sajt, vegyes gyümölcs.

 

A Kaszinó emeleti nagytermében tartották a kvótabizottság díszebédjét 1899-ben, íme Müller Antal terített asztala:

 

Müller volt a Park Klub vendéglőse is. Negyvenéves munkásságát 1910-ben ünnepelték a Hungária Szálló dísztermében. Sokat jótékonykodott, nemcsak az éhezőknek, de a vendéglős iparostanonciskola számára is.

1919-ben Kecskeméti utcai lakásában öngyilkos lett gyógyíthatatlan betegsége miatt.

 

A palota ma:

Werbőczy István szobra a Kígyó téren

Werbőczy István szobra a Kígyó téren. Donáth Gyula alkotása

 

Werbőczy István (1460k-1541. október 13.), ítélőmester, nádor, kancellár, többszörös királyi követ. Budán tanult, aztán olasz egyetemen vagy egyetemeken. Valószínűleg Bécsben is folytatott tanulmányokat. Kiváló képességű, nagy tudású ember volt.

Amikor követként Wormsban járt, Lutherrel is vitába szállt. Így ír erről Illés József:

„Werbőczy második nagy fontosságú kiküldetése Wormsba szólott 1521-ben. Az itt tartott híres birodalmi gyűlésen kellett megnyerni a birodalmi rendek támogatását a török elleni hadjárathoz. Ez a gyűlés volt az, amely maga elé idézte Luthert, hogy vonja vissza tanait. Érdekes megvilágításban látjuk ez alkalommal Werbőczy szereplését a reformációval szemben.

Werbőczy és kísérőtársa, Balbi Jeromos, a híres humanista pozsonyi prépost ebédre hívták meg Luthert, hogy sokkal fesztelenebbül vitatkozhassanak vele és tanainak visszavonására bírják.

Amint a pápai követnek Rómába küldött jelentéséből tudjuk, Werbőczy tanújelét adta kiváló teológiai képzettségének is. A teológia annak a kornak irodalmilag igen kiművelt és sokágú ismeretköre, amelyben való jártasság nagy olvasottságot, skolasztikai képzettséget és különös dialektikai ügyességet kívánt. Idegenektől és hozzáértő egyháziaktól halljuk, hogy Werbőczyvel szemben Luther „nem viselte magát ügyesen” és így tudunk magunknak fogalmat alkotni Werbőczy képességeiről e téren is. (Bevezetés a magyar jog történetébe, 1910.)

Szobrát 1908 végén állították fel a király ajándékaként, a kép ekkor készült vagy nem sokkal utána.

1945. május 1-jén a csőcselék lerombolta, de nem „hirtelen felindulásból”, hanem gondosan előkészítették rá. Márciusban már meggyalázták egy gúnyos táblával, amit a nyakába akasztottak, áprilisban pedig a kriptokommunista Darvas József uszította az embereket Werbőczy szobrának ledöntésére

 

Manapság:

 

 

Az új híd Pest és Buda között, 1856.

A Lánchíd, Rohbock Lajos rajza, metszette Georg Michael Kurz

 

A Lánchíd.

 

Mindenek előtte a Lánchíd vonja magára figyelmünket s érdemli csudálatunkat. „Valóban, szebb emléket álmodni sem lehetne – mondja Dudumi – ez óriási pallónál, mely az ünnepelt gróf Széchenyi István vasakaratának és fáradhatlan türelmének soha el nem romolható emléke!”

A törökök elűzetése után számos esztendőn át repülő, azaz kötélhez erősített hajók segítségével történt a két testvérváros között a közlekedés; utóbb 42 dereglyén nyugvó fahidat raktak a Dunára. De e fahíd télen éppen semmit sem használa, s nyáron is sokszor alkalmatlan volt. Rendesen decemberben ki kellett venni, mikor ti. a Dunán jégdarabok kezdenek úszni, vagy néha egészen befagy, s csak márciusban lehete ismét berakni. Tehát a téli hónapokban csakis hajón lehetett Buda és Pest között közlekedni, hacsak a Duna jégháta nem vala oly erős, hogy az embert, lovat és kocsit megbírá. Márpedig zajló jég között áthajózni nem igen kellemes, sőt néha nagyon veszedelmes dolog, s gyakran megesett, hogy a két város több napig egészen el vala vágva egymástul. Azután a fahíd igen keskeny is volt, s nyáron, mikor alacsony vízállás van, középső része oly mélyre süllyede, hogy terhelt kocsit alig lehete rajta átvontatni.

Mindezen bajok és alkalmatlanságok évről évre érezhetőbbekké lettek, minél inkább növekvék a két város népessége s ezzel forgalma is. Azért az állandó híd gondolata mind több követőre talála, s főleg gróf Széchenyi István mindent elkövetett, hogy e gondolat megvalósuljon. 1832-ben gr. Andrássy György kíséretében Angliába utazott, az építtetni szándéklott híd ügyében az ottani mérnökökkel és építészekkel értekezendő. Hazaérkezvén a két gróf jelentést tett a hídépítési javaslat készítésével megbízott országos küldöttségnek, s utazásuk eredményét közre is bocsáták. De sok nehézség és előítélet gördüle а tervezők útjába, kivált azért, mivel a nemességnek az építendő hídra nézve vámmentességi kiváltságárul kellett vala lemondania. Sokat írtak és szónokoltak tehát a terv mellett és ellen, végre az 1832-36-i országgyűlésen hosszas vita után mégis a jobb elv győze, s legott országos küldöttség nevezteték ki, hogy ez a jelentkező vállalkozókkal a törvényhozás nevében szerződjék. Az országos küldöttség báró Sina Györggyel szerződött. Báró Sina az 1838. szept. 27-kén kelt ezen szerződésében lekötelezte magát: „Vezérlete alatt alkotandó részvényes társasággal Buda és Pest városok között az országos küldöttség által megállapított két oszlopú, minden célra és teherre számított, s így a szakadatlan közösülésre tökéletesen alkalmas lánchidat, és ugyanaz említett küldöttség által kijelelt vonalon Clark Vilmos Tierny által készített rajznak útmutatása szerint tulajdon költségén felépíteni s lehető legrövidebb idő alatt a közönség használatára megnyítni.” E szerződés, melyben az építés föltétei s a mindenkitől szedendő vám mennyisége részletesen vannak megállapítva, az 1840-ki országgyűlés által törvényes erővel ruháztatott fel. A részvényes társaság jogot nyert a megállapított vámot mindenkitől a híd megnyitásátul számítandó 87 éven át szedhetni, miután b. Sina az eredetileg kitűzött 97 esztendőt önkényt 87-re szállította le.

E kikötött évek letelte után a társaság köteles a hidat legjobb karban a nemzetnek ingyen átengedni. Már 1839. novemberében fogtak az előmunkálatokhoz, s 1840. máj. 1-jén a gátrekeszek építéséhez, de a talpkő csak 1842. aug. 24-kén tétetett le. Ez nagy ünnepélyességgel történt ő cs. k. fenségeik Károly főherceg mint Őfelsége meghatalmazott biztosa s József főherceg és nádor által. A a talpkő a pesti partoszlopban tétetett le. Az ez alkalommal használt ezüstkalapács és vakolókanál a nemzeti múzeumba adatott.

Már maga a gátrekeszek építtetése óriási feladat volt. Azon hely körül, mellyen az oszlopok valának építendők, körös-körül nagy cölöpöket vertek be, egyiket szorosan a másik mellé, mégpedig kettős rendben, melyek mintegy 8 lábnyira estek egymástul. E két cölöpkerítés között a munka folyama alatt természetesen igen sok föveny halmozódék össze, ezt nagy merítőkanalakkal takaríták ki, mellyek egyszerre 4-5 mázsa fövenyt meríttetek ki. A föveny kitakaríttatása után a cölopkerítések közötti közt vízálló agyaggal verték tele. Így vízálló rekeszt nyertek, melyet azután a Dunának gyakran rettenetes jégzajlása ellen kelle oltalmazni. Evégett minden gátrekesz elé mesterséges és igen erős jégtörőt építettek, s ezen felül a rekeszek belső öblét mindenféle irányba helyzett keresztgerendák által támogatták. Az egy-egy hídfő számára épített gátrekesz valami 2000 cölöpöt, azaz megannyi hatalmas fenyőszálat igényelt. Minden cölöp alsó végére egy mázsányi vas illesztetett. A cölöpöket mintegy 10 mázsát nyomó s 30 lábnyi magasságbul eső vas ütőkosok által verték be, s mindenik cölöpnek mintegy 400 ütést kelle kapnia, míg a szükséges, azaz 3 ölnyi mélységre befúródott.

Képzelhetjük tehát, mennyi fáradság- és munkába került csak a gátrekeszek fölépítése is. Legnagyobb nehézséggel a budai oldalon levő vízoszlop gátrekeszének készítése járt, mivel itt a Duna rendesen 50 lábnyi mélységű, s ezen felül hatalmas fövenyréteget találtak, mellyen a cölöpöket keresztül kelle verni.

Elkészülvén a gátrekesz, a minduntalan beszivárgó vizet kelle gőzgépek segítségével kimeríteni, mielőtt az oszlop építéséhez foghattak volna. Azonban végre is minden bajon és nehézségen győztek, s a habzó hullámokbul, noha lassan de rendíthetlenül emelködének a kőoszlopok, melyekre a hídnak keresztláncait feszítni kelle. Az oszlopok elkészülte után a gátrekesz cölöpeit a víz alatt lefűrészelték, s most hullám és jégrög tehetetlenül zajong a meztelen sziklafalak körül.

Sok országnak kelle hozzájárulni, hogy e csodaépítmény alkotórészei előteremtessenek. A gátrekeszek cölöpeiül szolgálandó faszálak Tótország, Felső-Ausztria és Bajorország erdőiből kerültek, a homokkövek Vác- és Sóskútról, a gránitszálak Mauthausenból (Felső-Ausztriából), a terméskövek a pesti és budai bányákból. A kovácsolt vasból való függőláncok, melyek járulékaikkal együtt mintegy 30000 mázsát nyomnak, Angliában készültek, az öntöttvas részek pedig a pesti és dernői öntödékből kerültek.

A munkások is sokféle nemzetbeliek voltak. Első helyen természetesen az angolok álltak, kiket az építészek hoztak vala magokkal, azután a vízi építésben szintén jártas olaszok következtek, kiket föleg Trieszt és Velence városokbul hívtak ide, de a belföldi magyar, német és tót munkások is mind nagyobb ügyességre tettek szert.

Tizenegy évig tartott az építés. A hadi testek ugyan már 1849. elejétől fogva mentek át több ízben a még alig járható hídon, de ünnepélyes megnyittatása csak 1849. nov. 20-án történt. Clark T. V. halála után Clark Ádám folytatta és végezte be a munkát.

A Lánchíd két parti s két vízi oszlopon nyugszik s 1230 láb hosszú. A két vízi oszlop között feszülő ív 100 öl hosszú s oly magas, hogy alatta a legtöbb gőzös elmehet anélkül, hogy a kéményt le kellene fektetni. A hídfőket mindkét oldalt szépen faragott oroszlányok ékesítik, melyek nyugvó helyzetben, a két város felé fordulva, felséges komolysággal néznek alá a gránit talapzatról, mintha magok is éreznék és bámulnák a nagyszerű műnek jelentőségét, melyet ékesítenek.

Marsalkó János, lőcsei fi, faragta e szép műdarabokat. A gránit talapzatok előoldalán mindkét felől gróf Széchenyi István s báró Sina György címerei láthatók. E címereket szintén Marsalkó mintázta, Gál András pedig ércbe öntötte. A vízioszlopok fölött 7 öl magas kapuívek emelködnek, melyek nagyszerű látványt nyújtanak. Ez ívek közepébül mindkét oldalon oroszlányfő nyúlik ki, s e fölött az ország címere látható.

Az összes költségek, ti. az előmunkálatok, a budai parton volt kincstári épületek megváltása, a két városnak fizetett kárpótlás a régi hídtól járt vámjövedelem megszűnéséért, azután a tulajdonképpi hídépités stb. költségei 6575842 pftot tettek, maga a híd 4412628 pftba került.

A hídról nagyszerű kilátás esik a két testvérvárosra. Kivált estve, mikor a hatalmas folyam hullámi a hold ezüstös fényében csendes méltósággal tovasimulnak, s a két parton számtalan világ pislog, a Lánchídon járó leírhatlan gyönyört élvez.

Hunfalvy János, 1856.

* * *

Ez a bizonyos “Dudumi”: Dudumi Demeter, író, költő, fordító, a Sontagsblatt munkatársa. Többek között Vörösmarty-t fordította németre.

 

A karácsonyfa.
(
Dudumi Demeter után, szabadon)

Ha a kisdedek barátja Jézus
Elhagyja a gyermekek világát,
S megfosztottan áll a karácsonyfa
Melynek fényben láttuk úszni ágát:

A karácsonyfát lángokba vetjük,
Mely elébb örömet nyújta nékünk,
S nincs irgalom a megfosztott fának,
Melyről minden fényt hamar letépünk.

De a fa, mely hamvad, szól magához:
Betöltöttem én is hivatásom,
Sorsom: miként örömet szerezzen
A kisdedeknek feláldozásom.

Erre gondolj, ember, ha az élvnek
Virágait szedheted naponta,
Erre gondolj, hogyha örömidre
A bánatnak fellege leronta.

Mert ha már az élet mit sem nyújthat,
Megmaradhat szíved gazdagsága,
Hogy segítél és örömet szerzél,
Valamint a karácsonyfa ága.

Kis Royal, az előkelő vendégek étterme

Kis Royal étterem, Márvány utca 19., 1930-as évek eleje.

 

1931. május 14-én este nyílt meg Korányi Zoltán új étterme a Márvány utca 19. alatt. A vagyonosabb közönséget célozta meg, ő irányította a Royal szálló Pálmakertjét is. A Kis Royal vendége volt a walesi herceg és Conrad Veidt is. A Rádió többször közvetített innen, Pertis Jenő és Kiss Lajos játszottak zenekaraikkal. Korábban a helyén működött Berczelly Magda vendéglője, a Fehér holló. Berczelly operettprimadonna volt, de korán otthagyta a színpadot, aztán 1934-ben fiatalon, 34 évesen, erőltetett fogyókúra miatt meghalt. Korányi 1939-ben Párizsban is nyitott egy hasonló nevű vendéglőt, mely első estéjén ott volt a párizsi polgármester a magyar nagykövet társaságában.

 

Manapság: