Mátyás királlyá választatásának négyszázhatodik évnapján, január 24-én roppant embertömeg tolongott a Duna jégtükörén, mintha e nap a visszaemlékezés napja lett volna a rég múlt idők azon egyik legfényesebb szakára, midőn a Rákoson tanácskozó honatyák hosszas vitáihoz a Duna jegén álló 40000 magyar harcos egetrázó riadása adta a döntő szavazatot.
Az ország dolgait intéző nép helyét azonban ezúttal csak a mulatni vágyók csoportja foglalta el, s miért ne keresnénk néha egy kis mulatságot e szomorú világban? Az 1864. év első hónapja oly rendkívüli és állandó hideggel köszöntött be, aminőre régóta nem emlékezünk, s mely megérdemli, hogy emlékét fenntartsuk.
És e napon a befagyott Dunán elég tárgy volt, mi a szemlélőnek is mulatságot szerzett. A korcsolyázók serege kipirult arcokkal villámgyorsasággal repült el mellettünk, s ha az ügyetlenebbek közöl egy-egy néha fölborult, vidám kacajban tört ki a sokaság. A más baján sokszor szeret nevetni az ember.
A Budára vezető porondozott úton termetes kofák kínálják az ősz fagyos gyümölcseit, emitt gesztenyesütők, virslisek versenyezni látszanak afölött, melyiknek torka harsányabb. A pereces bosszankodni látszik a kintornásra, mert a sípláda éles harsonája mellett szerény sípjának hangja néma lesz.
Az út mellett a jégen egymásután csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék, e fürge csoport sokaknak mulatságot szerez, de a csuszkálókat egy nagy bajuszú, izmos karú férfi nézi legnagyobb megelégedéssel, hogy miért, könnyű kitalálni, ha látjuk, hogy a talp kopására ügyel legjobban.
Lovagja karján a hölgy csak félve lép a síkos talajon, a gondos anya féltve gombolja összébb gyermekén a felöltönyt, míg némely páciens nélküli orvos a meghűlésből eredt betegségek egész sorát látja szeme előtt elvonulni s épít magának a jég hátán is fellegvárakat.
Ezalatt beáll az est. Az utcákon kigyúlnak a lámpák. Hajdan is örömtüzeket gyújtottak, akkor, hogy fénysugár üdvözölje a legnagyobb királyt, most, hogy békén haza sétálhasson az átfázott polgár. Buda tornyaiban megkondul a harang, éppen mint ezelőtt négy századdal, akkor, hogy örömre talpra lármázzon minden lakót, most, hogy az éj és nyugalom szavát hirdesse a fővárosnak.
Mielőtt e leírhatlan szenvedéseket rejtő fegyintézettel foglalkoznánk, ne sajnáljunk egy percnyi figyelmet Illavától, mely nevét kölcsönzé a fegyintézetnek, s vessünk egy futó pillantatot a gyönyörű távlattal jutalmazó regényes Vág-völgyre s a közel Pruszka felett magasuló Oroszlánkő fejedelmi romjára.
Illava kisded és nagyobbára rozzant épületei nem tanúskodnak ugyan valami virágzó anyagi jólétről, de Tréncsén vármegye fölebb fekvő községeihez hasonlítva szegénynek sem mondható. Mintegy 1100 lelket számláló tót ajkú, de magyar érzelmű és becsületes nép lakja e kis mezővárost, mely minden alkalommal tiszteletreméltó jeleit adta ez érzelemnek. Találkoznak ugyanott a korábbi rendszer által idegen égalj alól oda tereltek, de ezek centralisztikus és pánszláv törekvésükkel nem ronthaták meg sem e kisvárosi, sem a körötte fekvő vidéki lakosság jobb érzületét, miért a múltjához hű vidéki értelmiséget és az ezzel karöltve járó r. kath. papságot illeti az elismerés.
Elragadó kilátás nyílik e kis mezőváros északnyugati széléről a Vág-völgyre s a morva határszél fölött átellenben emelkedő Oroszlánkőre. E váromladék alapját szédítő magas kopasz szirt képezi. Oly komoran áll a vár két tornya, mintha Jakusics fenyegető karjai emelkednének a sírból ég felé. Méltán nevezék e várat hazánk legvakmerőbb építményének. Roppant meredek s ma már csak gyéren járt ösvény vezet e bámulatos várromhoz. Ha szél lengedez e romok felett, kinek ne jutna eszébe „Katalin” sóhajtó szelleme? Az omladék közelében még magasabb a Podhrágyi nevű sziklakúpozat, mely az ég szomszédságában lévén hajadonfővel áll az alkotó előtt. Rajta semmi jele a tenyészetnek, alantabb vállain csak egy-két bokor gyalogfenyő, de ezek is törpék. E magaslatról tiszta időben Pozsonyig is el, Morvaországot pedig egész kényelemmel le lehet nézni. Örömest időzném tovább e magaslaton, melyről regényes kilátás nyílik a múlt emlékeire, de e sorok célja visszakényszerít fölvett tárgyamhoz, a fegyintézet ismertetéséhez.
A fegyintézet a már említett kis mezőváros északnyugati szélén, közvetlen a Vág partján, eme történeti nevezetességű, zordon, de egészséges éghajlatú vidéken, a morva határszéltől egy-, Trencséni Máté sasfészkétől pedig kétórányi távolban alakult.
A fegyintézeti épület múltja szoros egybefüggésben van a mezővároséval, melyet Nagy Lajos király idejében Lévának neveztek s talán a ma is élő Lévayak ősei alapíthatták. Léva öt századon át könnyen satnyulhatott Illavává. A sziléziai hadjárat után Magyar Balázs vitézségének lett jutalma, s ennek leánya kezével a csaták óriása, Kinizsi Pál kapta. Később a vitéz Osztrosicsok fészkeltek benne s valószínűleg ezek építének itt váracsot, melyből az utolsó Osztrosicsnak hazafisága miatt kelle menekülnie. I. Lipót Breüner Kristófnak 80000 forintért adta el. Breüner, mint b. Mednyánszky A. említi, a váracs alsó részét úrilakká, a felsőt pedig Széchenyi György primássali szerződése szerint zárdává alakította át a trinitariusok számára, kiket József császár űzött ki a tömör épületből. Újabb időben a Königsegg-grófok tulajdonává lett. Az épületet és az azt környező kertet – ha jól értesültem – 84000 pfrt-ért vette meg az állam. 1856-ban alakították fegyházzá.
A bukott rendszer buzgó eszközei a saját fölfogásuk szerinti szükséghez képest jelentékeny átalakítást eszközöltek az épületekben, sőt, némi új építményekkel is bővítették azokat, nevezetesen: minthogy az északi kétemeletes, vagyis főépületvonal falából 5 öl volt a földbe süllyesztve, 2 és fél öl mélységre elhordaták mellőle a földet s azáltal nyertek egy mély udvart és földalatti (souterrain) helyiségeket.
A fegyintézet épülete, vagyis épületcsoportja műépítészeti szempontból nem igen érdemel figyelmet. Egy minden rendszer nélkül össze-visszatákolt quodlibet az. Kívülről mindamellett, kivált déli és délkeleti irányból tekintve, meglepő hatást gyakorol a nézőre emez a mellette gunnyasztó apró viskókkal szembeszökő ellentétet képező nagy tömeg. De ismeretlen utazó inkább zárdának mint fegyháznak tartaná az épületei közül magasuló két toronnyal és góth stylű temploma miatt. Homlokzata délkeletnek, hátulja pedig a Vágnak, azaz északnyugatnak fekszik. E nagy tömeg épület látásánál akaratlanul is azon kérdés merül fel a szemlélőben, hogy népnevelés, mikor jő el a te országod, az idő, melyben az emberiség nem lesz kénytelen ily irtóztató szörnyeket táplálni?
Az első fegyencszállítmány 1855-ben december 19-én érkezett ide, ekkor kezdék fegyházzá alakítani s azóta 1700 tévelygőnek adott hajlékot. E tekintélyes számból mintegy 850 halt el 11 év alatt, mi eléggé kedvezőtlen arány, ha figyelembe vesszük, hogy kevés kivétellel mind a legszebb ifjú- és férfikorban levő, azaz 18-tól a 40. évig terjedő életkorú szerencsétlenek képezik ez intézet népségét. Illava a legsúlyosabb fogságra ítélt fegyencek letartóztatási helye.
Erzsébet királyné szobra a János-hegyen a Szűz Mária-képpel és az imazsámollyal
A királyné imazsámolya.
Glück Frigyes fővárosi bizottsági tag megcsináltatta annak az imazsámolynak a mását, amelyet a megboldogult Erzsébet királyné egykor Karlsbadban használt. A körülbelül hét méter átmérőjű imazsámolyt porcelánból készült szentkép és gyönyörű festés díszíti. Mellette ott van a királyné mellszobra bronzból. Glück Frigyes az imazsámoly mását a budai János-hegy ékességének szánta. Ott állították föl tegnap a Normafa út mentén egészen csöndben, csak Glück Frigyes volt ott leányával es Glückler József erdőmesterrel.
Budapesti Hírlap, 1902. június 21
* * *
Vandál gonosztevők szétrombolták Erzsébet királyné budakeszi szobrát
Kidöntötték a szobor terméskő alapját, a szobrot összetörték és a romokat ellopták – Három kerékpáros férfit gyanúsítanak a rombolással – A budapesti rendőrség és a budakeszi csendőrség hajszája a tettesek után
Tegnap délután A budakeszi Erzsébet királyné kilátótoronyba turisták állítottak be és aziránt érdeklődtek, mi történt a János-hegy alján álló Erzsébet királyné pihenőnél. A toronyőr maga is csodálkozva kérdezte, miért érdeklődnek.
-Most jöttünk arra – hangzott a válasz -, a pihenőhelyről Erzsébet királyné szobra hiányzik, a szobor terméskő talapzata is szét van dobva.
A toronyőr azonnal a pihenőhelyhez sietett és megdöbbenve látta, hogy a turisták igazat mondanak, Erre azonnal értesítette a székesfőváros erdészeti hivatalát, amely viszont a Budakeszi csendőri hivatallal lépett érintkezésbe és rövidesen csendőrjárőr érkezett és megkezdte a nyomozást.
Huszonöt évvel ezelőtt néhai Glück Frigyes kormányfőtanácsos, a Pannonia-szálló egykori tulajdonosa, a neves műgyűjtő és mecénás áldozni akart az Erzsébet királyné kultusznak. A királyné magyarországi tartózkodása idején gyakran tett hosszú sétákat a budai hegyekben. Sokszor járt a Sváb-hegyen, de legtöbbször a János-hegy alján, Budakeszi tájékára vezetett az útja. Órákon át sétálgatott ezen a vadregényes tájékon kísérőjével, görögtanárjával.
A budakeszi erdő őrei jól emlékeztek arra, hogy a királyné gyakran szokott megpihenni egy hatalmas fa tövében. Ez a fa kis tisztáson áll, a Szaniszló-rét mellett, ott, ahol a János-hegyi út a János-hegyről Budakeszi felé húzódik és érinti az erdőt, amely ugyan Budakeszi határához tartozik, de ma már a székesfőváros tulajdona és városi erdőőrök őrködnek benne.
Glück Frigyes néhai Stróbl Alajos szobrászművészhez fordult. Stróbl alkotása az a gyönyörű Erzsébet-mellszobor, amelynek az eredetije a bécsi Burgban van. Erről a szoborról bronz ötvözetből másolatot készíttetett Glück Frigyes és megalkotta a Szaniszló-rét mögött az Erzsébet-pihenőhelyet.
Néhány mesterien faragott padból áll a pihenőhely, oszlopra erősített Mária-kép van itt és középen a nagy fa mellett állították fel terméskő-alapra Erzsébet királyné szobrát Az alapba a királyné bronzból készült monogramját, E-betűt erősítettek, amelyet ugyancsak bronzból készült babérág övez. A budakeszi kirándulók gyakran álltak meg ezen a helyen, hogy pihenjenek és a nagy magyar királyné emlékének áldozzanak. Később Glück Frigyes ugyanerről a szoborról márványmásolatot készíttetett és ezt az Erzsébet-kilátótoronynál helyezték el.
Néhány esztendővel ezelőtt egyszer már ismeretlen tettesek megcsonkították a szobor talapzatát, kifeszítették belőle a bronz monogramot és a babérkoszorút. A tetteseket akkoriban nem találták meg. Glück Frigyes újra rendbehozatta a szobrot, amelyet most azután vandál kezek teljesen elpusztítottak.
A csendőrőrjárat emberei megállapították, hogy a tettesek valószínűleg feszítővasakkal és csákányokkal dolgoztak. Teljesen szétrombolták a terméskőalapot, így döntötték le a szobrot, amelyet azután, úgy látszik, kalapáccsal összetörtek, mert a földön csak egészen kicsiny fémdarabkákat találtak, maga a szobor teljesen eltűnt.
Jelentkezett a csendőröknél három budakeszi erdőőr. Ezek tegnap délelőtt 11 és 12 óra között a pihenőhelytől mintegy ezer lépésnyire haladtak a Jánoshegyi-úton át, amikor három kerékpáros férfit láttak velük szembe jönni. A három közül kettőnek hátizsák volt a hátán, meggörnyedve, erősen nyomták a pedált, látszott, hogy a hátizsákjukban súlyos terhet cipelnek. Az erdőőrök természetesen nem tulajdoníthattak fontosságot a három kerékpáros embernek, nem is állíthatták meg őket, csak most jutott eszükbe, mikor a szoborrombolásról tudomást szereztek. Kétségtelennek látszik, hogy ez a három kerékpáros rombolta le a szobrot, a fémdarabokat a hátizsákba rakták és elvitték.
Az erdészeti hivatal és a szakértők megállapítása szerint a kár mintegy hétezer pengő, de ez csak az anyag értéke és természetesen nem lehet hozzászámítani a szétrombolt szobor műértékét.
Érdekes különben, hogy a szobor a szakértők visszaemlékezése szerint úgynevezett spialterfémből készült és bronzzal volt befuttatva, hogy szebb patinát kapjon. A szakértők azt mondják, a spialternek összetörve alig van valami értéke, tehát a tettesek legfeljebb pár pengőt szerezhetnének magoknak a vandál rombolás árán, ha ugyan akad valaki, aki megvenné a törmeléket.
Szinte kísérteties különben az, hogy Erzsébet királyné szobrának gonosz elpusztítása éppen a királyné meggyilkolásának évfordulóján történt: most 35 éve, 1898. szeptemberében terítette le Genfben tőrdöféssel Luccheni, az olasz anarchista.
Az erdészeti hivatal és a csendőrség szerdán érintkezésbe lépett a főkapitánysággal és most a budapesti detektívek a budakeszi csendőrökkel együtt nagyszabású hajtóvadászatot indítottak a szoborrombolók kézrekerítésére.
Budapesti Hírlap, 1933. szeptember 7.
* * *
Elfogták az Erzsébet királyné-szobor két tolvaját
Napokig tartó nyomozás után érdekes körülmények között rendőrkézre kerültek pénteken a budakeszi Erzsébet királyné-szobor tolvajai.
Megírtuk a minap, hogy Budakeszi határában, az Erzsébet királyné-pihenőnél álló Erzsébet királyné-szobrot vandál kezek elpusztították, a tettesek összetörték a bronzötvözetből készült szobrot és a romokat elvitték, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ócskavasként eladják. A Budakeszi Csendőrség és a Budapesti Rendőrség együttesen nyomozott a szobortolvajok után. A véletlen segítségére jött a rendőrségnek és pénteken elfogták a tetteseket.
A VII. kerületi kapitányság detektívjei napok óta nyomoztak egy betörés ügyében és ennék során gyanúba került Magyari-Hám József kocsis. A detektívek elmentek zuglói lakására, de nem találták otthon. Erre meghagyták a szomszédoknak, ha hazaérkezik, hívjanak rendőrt, aki majd előállítja. Pénteken reggel egy ismerőse látta, amint hazajött. Kiment az utcára, ahol éppen akkor haladt őrjárati úton két lovasrendőr. Szólt a lovasrendőröknok, akik Magyari-Hámot elfogták és előállították.
-Ehhez az ügyhöz semmi közöm – mondotta -, de más egyéb dolgot elismerek: én loptam el a budakeszi Erzsébet királyné-szobrot.
Magyari-Hám ezután bevallotta, hogy társa is volt, Puskás György napszámos. Elmesélte részletesen, hogyan követték el a lopást. Magyari-Hám József mostanában kereset nélkül volt. A minap találkozott a barátjával, Puskás Györggyel. Puskás tavaly a budakeszi erdőben dolgozott, most a Szőnyi úti homokbánya munkása. A beszélgetés során arra terelődött a szó, hogy nincsen pénzük. Magyari-Hám azt mondotta, ócskavasat, bronzot, vagy más ilyenfajta öntvényt kellene szerezni, az ócskások jól megfizetik, 80 fillért adnak egy kilóért. Puskásnak erre eszébe jutott, hogy a budakeszi erdőben, ahol tavaly dolgozott, meglehetősen elhagyatott helyen áll az Erzsébet királvné-szobor. A két barát végül megegyezett, hogy ellopja a szobrot.
Kimentek a budakeszi erdőbe, terepszemlét tartottak, azután ledöntöttek a szobrot, összetörték és a bronzdarabokat Budapestre hozták. Apró darabokra törték, hogy felismerhetetlenné tegyék és házalni kezdtek vele az ócskavasasoknál. Az ócskavas ára azonban időközben esett és a kereskedők csak 20-30 fillért akartak érte adni, Magyari-Hám és Puskás ezt kevésnek tartották, elhatározták, hogy inkább elteszik olyan időre, amikor emelkedik az ára. A Szőnyi úti homokbányába vitték a szoborroncsokat és elásták azzal, hogy egyszer majd előveszik, mikor jobban értékesíthetik.
Az elfogott kocsist ezután a főkapitányságra kísérték, ahonnan autón a Szőnyi úti homokbányába vitték. A bányában elfogták Puskás Györgyöt és a tolvajok megmutatták, hol rejtették el a szobor romjait. A rendőrség kiásatta a bronzdarabokat és a főkapitányság épületébe szállíttatta. A tolvajokat őrizetbe vették.
Néhai királyasszonyunk, amikor budavári palotájában időzött, sűrűn sétált az erdős budai hegyek között s ilyen hegyi túráin főképp a János-hegy felé vette útját, honnan gyönyörű kilátás nyílik a fővárosra s a budai hegyvidék megragadó tájára. Emlékkő is jelzi a János-hegy csúcsán, közvetetlen a gloriette mellett, hogy királynénk kiválóan kedvelte ezt a helyet. Most pedig méltóbb emlékét tervezik a korán elhunyt koronás asszonynak. A gloriette ugyanis már régóta nem felel meg hivatásának a hegycsúcson, rozoga, düledező alkotmány, nem is szabad egyszerre négy embernél többnek a tetején állania, így is valóságos istenkísértés, ha az ember fölmegy a tetejére. A főváros a rozoga filagória helyébe újat készül építeni. A Budai Hegyvidéki Turistaegyesület pedig az új messzelátó legszebb művészi ékessége gyanánt tervbe vette, hogy Erzsébet királynénknak közadakozás útján szobrot állít ott. Erre a célra már meg is indította a gyűjtést, melynek eredménye eddig is 1634 korona. Az elnökség folytatja a gyűjtést, melyhez a főváros is tekintélyes összeggel fog hozzájárulni. A királynénak így nemsokára maradandó emléke lesz a János-hegyen, melynek csúcsáról oly sokszor gyönyörködött a festői kilátásban.
Pesti Napló, 1900. szept. 6.
* * *
Az Erzsébet-kilátó.
A János-hegyen hatalmas kilátótornyot épít a főváros. A vendéglősök ipartársulata vetette föl az eszmét, hogy Erzsébet királyasszony emlékére kilátótornyot építsenek a János-hegynek azon a helyén, ahonnan a királyasszony többször gyönyörködött a főváros csudaszép panorámájában. Az ipartársulat tagjai ötvenegyezer koronát azonnal össze is adtak, s az összeget fölajánlották a fővárosnak. A főváros Schulek Frigyes tanárral megcsináltatta a terveket, amelyek szerint a harminckét méter magas kilátótorony 180000 koronába kerül. A tanács most utasította a mérnöki hivatalt, intézkedjék, hogy a kilátótorony építését még az összel megkezdjék.
Budapesti Hírlap, 1907. augusztus 11.
* * *
Az Erzsébet kilátótorony.
Az a bizottság, amelyet a székesfőváros közgyűlése a János-hegyen emelendő Erzsébet-ki1átótorony építésének a végrehajtására kiküldött, pénteken délelőtt adta át a munka területét a vállalkozónak. A bizottság tagjain kívül több fővárosi bizottsági tag is kirándult a János-hegyre Bódy Tivadar tanácsos vezetése mellett. Ott voltak a budapesti vendéglős ipartársulat részéről ennek vezetői: Glück Frigyes, Gundel János és Stadler Károly is, mint akik fő tényezői voltak annak, hogy a négy év előtt Budapesten tartott vendéglősök kongresszusa ötvenezer koronával járult a János-hegynek kilátótoronnyal való földíszítésének a céljaira, amely helyen megdicsőült Erzsébet királynénk is oly örömmel töltött el néhány órát, gyönyörködve az onnan kínálkozó felséges kilátásban. A kilátótoronynak az is egyik legfőbb rendeltetése, hogy örök emléke legyen ezen a helyen szeretett királynénknak.
A fogaskerekű vasúton, majd kocsikon kirándult társaság megállóit a Budakesz felé vezető úttól balra eső egyik tisztáson, ahol hatalmas tölgyfa árnyában emelkedik Erzsébet királynénak Stróbl Alajostól mintázott gyönyörű bronz mellszobra és áhitattal vette körül a helyet, ahová Glück Frigyes főv. bizottsági tag kegyelete az emléket állította. Az Operaház kürtösei, akiket Schunda Vencel József fővárosi bizottsági tag hívott meg, lágy akkordokban adtak elő egy bús dallamot. A szobor előtt levő nagy tölgyfára pompás kivitelű Szűz Mária-kép van helyezve, alatta örökégő lámpás és imazsámoly. A Mária-kép fölött Sulyánszky Antal költeményének egy szakaszát olvashatjuk:
“Ki hideg, fásult kebellel
Tekinted itt Szűz Máriát,
S térdhajtva hozzá nem bocsátasz
Üdvös segélyért hő imát,
Imádkozik nagy szégyenedre
Helyetted a bűn és nyomor,
Melytől egészen megkímélve
Nincs e világon semmi kor.”
Megható dolog, hogy a környékbeli közönség napról-napra gondoskodik arról, hogy Erzsébet királyné szobra örökösen föl legyen díszítve lombokkal, koszorúkkal és virágokkal.
Innen fölhaladt a társaság a János-hegyre, ahol Bódy Tivadar tanácsos méltányolva a budapesti vendéglős ipartársulat áldozatkészségét, amellyel az emlékmű építésére a kezdő lépéseket megtette, bemutatta a bizottságnak az épület tervét, amelyet Schulek Frigyes műegyetemi tanár készített, Freund Vilmos fővárosi bizottsági tag és műépítész valamint a fővárosi mérnöki hivatal hozzájárulásával. Remény van reá – úgymond – hogy a kiváló alkotás a közeli jövőben készen fog állani.
Ezek után a bizottság tagjai megtették az első kapavágásokat és az operai zenekar eljátszotta a Hymnust. A társaság, leszállva a hegyről, a Glück, Stadler és Gundel vendéglősök részéről fölajánlott reggelihez ült, amelyen Bódy Tivadar és Melly Béla tanácsosok, valamint Glück Frigyes, Márkus József főrendiházi tag, Gundel János, Hevesi József és mások mondottak felköszöntőket.
Itt említjük meg. hogy a János-hegyre az építkezés ideje alatt is akadálytalanul föl lehet menni, csak a kilátótoronyhoz vezető utak vannak elzárva, amelyek a János-hegyi csúcs tövében vannak és a csúcshoz vezetnek.
Pesti Hírlap, 1908. június 13.
* * *
Drótnélküli távíró a János-hegyen.
(Hogy épül az Erzsébet-kilátó? -A forgatható panoráma. – A drótnélküli távíró kérdése).
A budai hegycsúcsok doyenjét, az ötszázhuszonkilenc méteres János-hegyet aránylag rövid időn belül nagy megtiszteltetés éri. Megkoronázzak az öreget, értvén alatta azt a monumentális toronyépítkezést, mely a vendéglősök országos kongresszusának kezdeményezésére, a budai Halászbástya mintájára mar folyamatban van. Laikus szem nem sokat lát az építkezésből, sejtelme sincs arról, hogy készül, mi készül a budai „felhőkaparón”. Egy csomó óriási szálfa meredezik az ég felé, a hegy lábánál pedig gerendák és vassínek barikádja hever. Ebből ugyan aligha lehet megállapítani, hogy kerül a hegytetőre az a híres nevezetes bástya, az Erzsébet-kilátó, melyről Schulek tanár tervezete alapján, prófétai ihletség nélkül is nem művészet megállapítani, hogy elsőrendű budapesti nevezetesség lesz.
Tagadhatatlan, hogy a repülőgépek századában nincsenek technikai csodák, különösen nincsenek az építkezéseknél, de ha tekintetbe vesszük, hogy a hadügyi kormány kénytelen volt az olasz határon szándékolt magas erődítési építkezéseit éppen a technikai akadályok miatt redukálni, önkéntelenül eszünkbe jutnak azok a nehézségek, melyek a hatalmas méretű cyklop-köveknek, víznek, cementnek s a többi építkezési anyagnak a hegycsúcsra való szállításánál felmerülhetnek. Ma már nincsenek fáraók, akik rabszolgahaddal gúlákat hordathatnának össze a sivatag közepére s nem szólva arról, hogy építőmunkások ilyen munkára semmi pénzért sem vállalkoznak, erre a célra az állati erő is teljesen alkalmatlan. Nagy fejtörést okozott ez a kérdés a szakköröknek is. Az erődítési munkálatoknál egy-két százezer korona túlkiadás nem szokott nagy fejtörést okozni, mert ösmeretes az az elascititás, amellyel a hadügyi budget tágítható. Mit csináljon azonban a vállalkozó, akinek kerek kétszázezer koronából kell az egész építkezési költséget fedezni. Az elsőrendű technikai nehézséget egy kiváló magyar mérnök, Laufer József oldotta meg olyképpen, hogy egyvágányú kötélpálya-konstrukciót létesített a hegy oldalán. A János-hegy meredek lejtőjén vágányt fektetett le, mely az úgynevezett „vittlát” motorikus erővel segíti a hegytetőre. A „vittla” odafönn azután körös-körül szaglássza az építkezés területét és játszva, önműködőleg ontja magából a szükséges összes anyagokat. Sőt, ha majd a torony építkezése úgy kívánja, a vittla egy ugyancsak zseniálisan megkonstruált csiga segítségével a huszonhét méteres torony legmagasabb pontján is szakszerűen kiszolgálja az ott dolgozó munkásokat. Nehogy azonban a fürge kis készülék visszajövet a meredek lejtőn öngyilkossági szándékot áruljon el, a hegy lábánál három méter vastagságú kőfal létesül, ez lesz a vittla áttörhetetlen kínai fala.
Wellisch Hugónak, az építkezés jóhírű építész-vállalkozójának prognosisa szerint két év múlva készen áll az Erzsébet-kilátó. De csak úgy, ahogy azt eredetileg tervezték. Lesz egy huszonhét méteres monumentális kőtornyunk, mely vastag betűvel kerül a lelkiismeretes Baedekerbe s a turisták nagy gyönyörűséggel nézhetnek majd napfényes tiszta időben alá a fővárosra és környékére — egészen Székesfehérvárig.
Hiszen páratlan gyönyörűség ez is, sőt, kétségtelen, hogy az Erzsébet-kilátó a sokat hangoztatott idegenvonzásnak egyik nevezetes eszköze lesz. Mégis csodálatos, hogy a tervezetben nem gondoskodtak forgatható panorámáról, melynek berendezése aránylag csekély befektetést igényel. Salzburgban, Grácban – hogy más példát ne említsünk -, de mindenütt a világon, ahol valamire való kilátótorony van. a turistáknak rendelkezésére áll ilyen természetű, forgatható vetítőkészülék, mely vászonlapon adja vissza a kilátás legfestőibb részleteit. Ennél pompásabb műélvezetet el sem lehet képzelni.
Igazán európai jelentőséget adna azonban a toronynak, ha kitűnő fekvésbeli konjunktúráját felhasználva az Erzsébet-kilátó tetején dróttalan távíróállomást rendeznének be. A napokban olvashattuk épen, hogy micsoda fényes sikert értek el dróttalan távíróval Párizs és Casablanca, Párizs és a Balti-tenger között. Sőt, híre jár, hogy a maradiság legcsökönyösebb várában, a Vatikánban is dróttalan távíró-állomást létesítenek.
A párizsi Eiffel-torony – ahonnan a táviratokat menesztették – távolról sem nyújtja azokat az előnyöket, melyek önként kínálkoznak a létesítendő Erzsébet-kilátónál. Az Eiffel-torony magassága ugyanis mindössze háromszáz méter, ezzel szemben a mi János-hegyi tornyunk ötszázötvenhat méter magasságot képvisel. Igaz ugyan, hogy a vasból készült Eiffel-torony párkánya meteorállomásnak van berendezve s feljegyzéseit nyomban elektromos átvitel közvetíti a meteor-intézettel, ez azonban éppen nem zárja ki, hogy az Erzsébet-kilátót is megfelelő elektrikus felszerelésekkel lássuk el. A megoldás másnak, mint financiális kérdésnek nem tekinthető. Ebből a szempontból pedig a kőböl építendő János-hegyi torony oly előnyöket kínál, hogy akár az állam, akár a főváros könnyűszerrel túlteheti magát az esetleges nehézségeken.
A financiális kérdés súlypontja az izolálás lehetőségén múlik, már pedig kétségtelen fizikai törvény, hogy kőtorony könnyebben izolálható a vastoronynál. Nem volna itt egyébre szükség, mint arra, hogy intézkedés történjék az Erzsébet-kilátó tervezetének megfelelő módosításáról.
Az állam vagy a főváros valósággal kulturális mulasztást követ el, ha a hagyományos vaskalaposságot most is szem előtt tartva elszalasztja a kínálkozó alkalmat és nem tartja meg bevonulását a nyugati államok kultúrkorzóján. Elvégre a János-hegyi dróttalan távíró létesítése, jelentőségének kiszámíthatatlan horderejéhez képest lényegtelen befektetést igényel és, hacsak kultúrpassziónak tekintjük is, van akkora jelentősége, hogy ezért egy kis áldozattól nem szabad visszariadnunk.
A balatonfüredi színkör, 1865. Haske Ferenc metszete Frey és Gerster tervrajza után.
A balatonfüredi színkör
Hogy Balatonfüreden, hazánk egyik legnevezetesebb fürdőhelyén, hol a szellemi és vagyonarisztokráciának, a középbirtokos osztálynak, közügyeink e buzgó előharcosainak úgy szólván nyári fészke volt, már a boldog múltban szükség volt színházra, megmutatta halhatatlan Kisfaludy Sándorunk, kinek ügybuzgósága s nemes törekvése a „hazafiság a nemzetiségnek” feliratú színházat emelé.
Csakhamar belátták e fürdőt látogatók, hogy itt a szabad lég legnagyobb kincs, hogy azon órák, melyeket sötét falak közt, izzasztó légkörben töltenek, habár a művészet- és szellemnek vannak szentelve, az egészségre nézve elveszvék. Mi volt természtesebb, mint egy nyári színház felállítását indítványozni közadakozás útján.
Az indítványt meg is tette 1845-ben gr. Zichy Ödön, mely nyáron egyik legnépesebb szezona volt Fürednek, s elnöklete alatt tanácskozmány tartatott, azon jó eredménnyel, hogy 500 frt p. iratott alá ez ügy érdekében. 1846-ban már állt a kőfallal kerített színkör, legelőször is Latabár Endre színigazgató ütvén fel falain lobogóját s belsőleg berendezvén azt.
Jó volt e színkör akkor, midőn vihar nem jött, eső nem esett, de mihelyt az idő szeszélye a művészet és múzsák óráját ily véletlenekkel meglepte, azonnal pakolni kellett a közönségnek, a játék félbe szakadt és sokszor még az egészség is kockára volt téve.
Ismét visszavonult a közönség a régi színház zárt falai közé, míg a színkörben legfeljebb kötéltáncosok és kócrágók mulattatták az alsóbb néposztályt.
1860. szintén egy volt a legzajosabb idények közül: ekkor a színkör ügye ismét új lendületet nyert gr. Zichy Manó hazafias és lelkes törekvései következtében. A fürdőközönség nagy része tanácskozásra meghivatott a gróf elnöklete alatt, s elhatároztatott a színkör továbbépítése közadakozás útján. E gyűlésben kikiáltatott közakarattal építészeti igazgatónak Écsy László felügyelő, s bizottmány alakíttatott következő egyénekből:
Ambró Albert, Asbóth Ede, b. Bánffy Pál, Bárcay János, Bay Sándor, Békássy Lajos, Blum János, Écsy László, gr. Erdődy Károly, Fáy Gusztáv, Gaál Bertalan, Grabovszky Szilárd, Grolmann Ede, Hegedűs József, gr. Hunyady Vilmos, Hurai István, Inkei Ádám, Janicsári Döme, Jankovich László, Jókai Mór, Jónás Dávid, Koller Ignác, Komlósy Antal, Krisztián Pál, Kun Aladár, Lázár Mihály, Mezősy László, Milkovics Antal, Molnár György, Nagy Gedeon, hg. Odeschalchy Gyula, Orzovenszky Károly, Pfeffer János, Politzer és fia, b. Rudics József, gr. Somssich József, Steiner Bernát, Szalatkay György, gr. Széchenyi Gyula, Sonnenberger József, gr. Zichy Manó, Zoltán Béla, Valbach Mór.
Écsy László mint építészeti igazgató, fő kötelességének tartotta az építés mielébbi folytatását, s 1860. szeptember 10-én a munkába bele is kaptak, mely oly gyorsan s célszerű intézkedések közt haladt, hogy 1861-ben már a színpad, a színészek számára 10 szoba s 2 konyha tető alatt voltak, s ez év július 7-én benne meg is kezdte az előadások sorát Pázmán színigazgató társulata a „Becsületszó”-val, mely alkalommal Munkácsy Flóra Felekiné is közreműködött.
Még mindig maradt teendője az építészeti bizottmánynak. A nézőközönség helye fedve nem lévén még ez évben az esők, szelek folyvást háborgatták, zaklatták, s így ezt is tető alá kellett venni.
A bizottmány újra összeült s elnökének megválasztá b. Bánffy Pált, alválasztmányi elnöknek Grolmann Edét, színházi főigazgató és pénztárnoknak Écsy Lászlót, választmányi tagoknak Krisztián Piust és Szalatkay Györgyöt, jegyzőnek Huray Istvánt. A színkör tökéletes bevégzését elhatározta, a tervkészítésre több szakértő építészt fölkért s országszerte gyűjtőíveket bocsátott ki.
A tervek közül Gerster és Frey pesti építészeké fogadtatott el, kik a szent ügy iránti tekintetből fáradozásukért semmi díjt nem kívántak. Most már készen van a színkör, ízletes homlokzatával, szép páholysorával (18 rendes és egy udvari páhollyal), karzatával oly stílben, annyira célszerű beosztással, hogy e színkör nagyobb városaink némelyikének is becsületére válnék, s itt jelenleg Bényei István jeles színtársulata működik.
Meg kell még említenem az építészet körüli fáradozásokban Vizer János és Holesz Ferenc ácsmestereket, Sturm Károly asztalos és Fröhlich István kőmívesmestereket. De különösen a derék Écsy Lászlót, ki a szép fürdőhelynek több épületei építése után itt is megmutatta, hogy amily hű szolgája az uradalom és közönség érdekeinek, éppoly hazafiúi szeretettel működik nemzeti ügyeinkért, mert az egész színkör létrejöttének ő volt egyik vezető lelke.
Még azt kellene felhoznom: mennyi összeg gyűlt be? Mennyibe került az építkezés? De a gyűjtőívek nagy része kint a közönség kezén levén, beérkeztökig a számítás el nem készíthető, mely annak idejében lapok útján lesz értésére adva a t. közönségnek.
Most tehát áll a színkör. Szép homlokzatán három nemzeti lobogó hirdeti: miképp a művészet, a szellem számára újabb tért hódított meg a hazafiúi lelkesedés, melyen színészetünk buzgó papjai zengik édes nyelvünket.
Hirdeti, hogy a gazdag aranyain, a szegény verejtékén emelé e templomot, megmutatni: hogy az egyetértés, a „szép” és „nagy” iránti közakarat a súlyos napok, csapások terhei alatt is bír lelkesedni és áldozni hazai közügyeinkért.
Ma reggeli 7 órakor következett be a legmagasb elutazás a gróf Festetics palotából Keszthelyről Veszprémbe, két bandérium: gróf Festeticsé s Baranya megyeé kíséré az Uralkodót a kikötőhelyen horgonyzó ünnepileg zászlókkal fölékesített „Kisfaludy”-gőzösig, mialatt Öfelségét az utcákon a legjobb akaratú búcsúüdvözletekkel zajgá körül a nép.
Egy, a kikötői hídhoz közel állított ízlésteljes pavilon alatt szállt Őfelsége a legmagasb környezettel, s a zalai határig legmagasb kíséretül szolgáló nemesi küldöttséggel a hajóra: halászcsolnakok rajongák eleinte a gőzöst körül, s egy ideig igyekeztek vele versenyt tartani, míg az egész erejéből el nem sietett.
A legmagasb utat Füredre a zalai s a szemközt fekvő somogyi part kitűnőbb pontjairól örömlövések kísérék – a magasb hegycsúcsokon óriási zászlók lobogtak -, az ünnepileg díszített badacsonyi, fülöpi és tihanyi kikötőhelyeken, valamint a Keszthellyel szemközt fekvő Balatonberény és Balatonkeresztúr helységekben a környék összes lakossága ünnepi ruhákban volt a parton felállítva, Őfelségének harangok zúgása közben hódolatát bemutatandó.
A szántóti puszta előtt, Somogy megyének legközelebb fekvő helyén egy gallyakból összeállított, sokszínű lobogókkal gazdagon díszített gúla állt.
Fél 12 órakor a tihanyi sziklákról egy mozsárlövés jelölé a hajó közeledését, nemsokára azután a tihanyi hegykúpnál kanyarodott az be, s negyed 1 órakor horgonyt vetett a balatonfüredi kikötőhely előtt, mialatt egy leánykar a néphymnust éneklé.
A kiszálló hídfőnél felállított diadalkapunál Őfelségét a szentmártoni főapát őméltósága egy beszédben a legalázatosabban üdvözlé, s aztán az ünnepileg díszített, a várakozó néptömeg által sűrűn ellepett sétányra, a savanyúvíz átnyújtása után pedig az új fürdőházhoz kísértetett.
Rövid tartózkodás után a legmagasb út folytattatott. Zala megye főnöke a számosan képviselt nemesi küldöttség kíséretében Őfelségének egy Aracsnál – mint Zala megye határánál – felállított diadalív mellett mutatá be legalázatosb hódolatát.
Veszprém megye szemközt fekvő határán egy óriási sziklakapu tűnt fel falombbal díszítve, jelvényéül ezen sziklaalapon fekvő hegy- és erdődús áldott megyének. Itt annak főnöke, Pichler Adolf cs. k. hely tartósági tanácsos a veszprémi járás szolgabírájával mutatta be legalázatosb hódolatát.
Veszprém megye hódolatát Markl Ferenc székeskáptalani prépost adta elő. Az enyingi járásnak jó gyakorlatú lovasokból összeállított bandériuma, Balogh földbirtokos által vezetve Őfelségét a Veszprémhez közel fekvő kis erdőig kíséré, hol Tolna megyének egy más, Molnár és Pócsa földesurak által vezetett bandériuma által felváltatott.
Maga a város bemeneténél egy, a város községe által ízlésteljesen elkészített diadalkapu állt ezen nagy betűkben látható üdvözlettel:
„Üdvöz légy diadalkoszorús Fejedelme Hazánknak!
A hír s szív lapján fénylik örökre neved.”
Míg egy másik (a székeskáptalané) a fölmenetet a várba, végre egy igen szép stílben épült harmadik diadalkapu (a veszprémi püspök Ranolder János őexcellenciája által állítva) a bemenetet a székesegyház-piacon fekvő püspöki palotába mint a legmagasb szállásba jelölé. Az összes utcák egész hosszában, melyeken a csász. menetnek el kelle haladnia, zászlók-virágokkal és gazdag kelmékkel voltak díszítve, ki az utcákon el nem fért, a rögtönzött emelvényeken foglalt helyet, szintúgy az ablakokban, melyeket különösen a szép nem előkelő öltözékekben választott ki magának.
Fél 2 órakor az összes harangok zúgása s az azokat kíserő mozsárlövések hirdeték, hogy a legmagasb menet a város határához közelg, miután Őfelsége az előbb említett városi diadalkapu előtt a polgármester s a községi képviselet által a legtiszteletteljesebben üdvözöltetett, 2 órakor az örömzajló néptömeg közepett közvetlen a legmagasb szálláshoz közel fekvő székesegyházba ment. Ünnepélyes áldás után Őfelsége a püspöki rezidenciába ment, mely előtt a Schwarzenberg hg. ezred 4. zászlóaljának gránátos százada a szász vértesek ezredi zenekarával volt díszőrségül felállítva.
A közvetlenül azután következő legalázatosb bemutatásoknál legelőbb Ranolder püspök úr őméltósága volt szerencsés melegérzelmű szavakban Veszprém városa, Veszprém megye, s oly nagy kiterjedésű egyházmegyéje összes lakosságának hódolatát Őfelsége lábaihoz tehetni.
Erre a cs. k. főudvari méltóságok, a nemesség, a kat. papság, a cs. k. hivatalnokok bemutatása következett, mely utóbbiakhoz Somogy, Tolna és Győr megye hivatalnokai, valamint az igazság- és pénzügyi hatóságok főnökei e vidékekből csatlakoztak, továbbá a községi képviselet bemutatása, melynek élén a polgármester egy legalázatosabb beszédben fejezé ki Veszprém városának hálaérzeteit azért, hogy a legmagasabb látogatás szerencséjében részesült, végre Tolna megyének egy, a tolnai prépost, Pesti József által vezérlett hódolati küldöttségét s Győr megyének egy, Deák fölszentelt püspök s Novák kanonok s győri városi lelkész által vezetett küldöttségét.
Ezen bemutatások végével Őfelsége a püspöki palota előtt összegyűlve várakozó községi elöljárókat szerencsésíté legmagasb jelenléttel, hol a tolnai bandérium is, az ezen megyei kevéssel előbb elfogadott hódolati küldöttség kiegészítéséül, fel volt állítva. Végül még a somlyói szőlőbirtokosok részesültek azon magas szerencsében, miképp egy igen szép mívű s csinosan kiállított hordócskában, elhírhedt borukból egy akót Őfelségének legalázatosabb hódolati adományul átnyújthattak.
A legmagasabb ebéd alatt, melyre minden osztálybeli számosabb honoratiorok voltak meghíva, a szász királyvértesek ezredi zenekara játszott.
Az ebéd végével Őfe1sége a cs. k. hatóságokat mint a veszprémi megyei s az ugyanazon épületben levő szolgabírói hivatalt s a megyei s úrbéri törvényszéket részletes megszemlélés alá venni, végre a kórházat s egy, a megyéspüspök úr által alapított leánynöveldét legkegyelmesebben meglátogatni méltóztatott.
Este a város legünnepélyesebben ki volt világítva, ismét legnagyobb fényt fejtettek ki az Őfelsége által a bevonuláskor érintett útvonalak, míg a város bejárásánál levő nagy vásárpiac egy népünnep alkalmából az Őfelsége legmagasabb jelenléte fölött örvendő nép élénk gyűlhelyévé alakult át.
Annak négy végén egy-egy, 6 ölnyi magasságú s számos lángok visszfényében pompásan tündöklő piramis állott, kölcsönösen összekötve a színes golyók sűrű sorával, melyek közt ismét nagy csillagok ragyogtak, a hely közepén pedig amaz állandó karvilárok egyike volt, miket az itteni izraelita cultus-község a mai magas ünnepély maradandó emlékéül három különböző helyen állított fel, s melyek egyszersmind Veszprém városának hasznos szépítését képezendik. Az oldalhomlokzatok egyikén állott a vörös-fehér oszlopokon nyugvó császári sátor, melynek átellenében két emelkedett pontról, a Császári Pár kivilágított névjegyei tündöklöttek.
A sűrűn ellepett piac, szép feldíszítésében s a nép vidám magaviseletével különösen érdekes látványt nyújtott, ezenfölül a püspök úr bőven gondoskodott étel s italról, már délután egy nyársra húzott ökör több ürükkel együtt tevé körsétáját, s néhány hordó bor a nép szemében kedvezőleg fogadott melléklet volt.
A városkivilágítás legmagasabb megszemlélése alkalmával Őfelsége ezen helyet is legmagasabb jelenlétével szerencséltetni méltóztatott, s az őt fogadó örömkiáltásokból ismételve meggyőződhetett arról, hogy minő örömmel tölti el a legmagasabb látogatás Veszprém városa s Veszprém megye lakosait.
Méltólag zárta be ezen estét egy Veszprém városa polgárai által rendezett fáklyásmenet, mely szinte 600 fáklyából állván a Városház térről a várba, a legmagasabb szállás elé vonult, s melyhez a nép csatlakozott.
A mai legmagasabb utazás közben Őfelsége Lovas faluban több, csak legújabban leégett házat vett észre, s a szerencsétlenség által sújtott lakosoknak a megyefőnök által tetemes segélyösszeget méltóztatott ajándékozni, hasonlóképp már különböző helyeken Őfelsége a Császár több segélyreszorult jótékonysági intézeteket legkegyelmesebben tetemes összegekkel megajándékozni méltóztatott a közjóra üdvös működésük előmozdítása végett.
Budapest, Kerepesi út a múlt század legelején. Jobbra a Népszínház épülete
Közlekedési akadályok.
Aki Magyarországon az atlétikai bajnokságot akarja megszerezni, az menjen végig a József körúton, kezdve a Népszínháznál egészen az Üllői útig. Aki pedig valóban izgalmas utazást akar tenni, az a villámos vasúton utazzék ugyancsak a fönt jelölt úton, vagy a Hold utcából a Váci útig. Ez utóbbi vonalszakaszon valóban botrányos, életveszélyes akadályok mutatkoznak az egyik kanyarodásnál és tényleg csodaszámba megy, hogy nem gázolnak el naponként fél tucat napszámost.
Ajánljuk ez állapotot a rendőrségünk figyelmébe. Sehol a világon az új építkezéseknél annyi visszaélés, annyi közlekedési akadály nincs, mint Budapesten. Itt a pallérok borzasztóan grasszálnak és alig engednek egérutat a járó-kelő közönség számára. Az állványokkal, homok, tégla és egyéb építési anyaggal nemcsak az egész gyalogjárót, de sok esetben még a kocsiút harmadát, sőt felét is elfoglalják.
Az Újvilág utca a Kossuth Lajos utca sarkán naponkint észlelhető e visszásságok következménye. Lovas- és gyalogrendőrök egész csapata vonul ki anélkül, hogy rendet csinálhatnának. A közlekedés gyalogjárók számára életveszélyes, kocsik közül pedig ott csak teherkocsik közlekedhetnek, mert ezek ráérnek mindig 2-3 óráig egy egérútra lesni.
Még a Deák téri botrányos állapotokat akarjuk fölemlíteni és áttérni más, kisebb kaliberű akadályokra, melyek szintén csak a mi fővárosunknak teszik egyik sajátosságát.
A tejkereskedések előtt összehalmozódnak az üres kannák és várják, míg a szállítós kocsi egyszer napjában a vasútra szállítja. Addig ezek – főképp a délelőtti órákban – egy rendőrileg hallgatva tűrt közlekedési akadályt tesznek.
Az egész Kerepesi út mentén ládák, valamint fővárosi kerületi és bérkocsis szemétládák zárják el az utat. A Népszínház előtt a Kerepesi út mentén ott díszeleg két ilyen óriási láda és két kocsi, ezeket a két sétatér másik oldalán egész kényelmesen lehet elhelyezni.
A Kerepesi út Mária-szobrának frontját folyton-folyvást ékesíti egy szemeteskocsi és egy hordártaliga. Hátha ezeket is valamely mellékutcában lehetne elhelyezni, mit különben az élénk útvonalakon használt minden ilyen eszköztől reménylünk.
A pálinkásboltok előtt folyton álldogálnak a csavargók és munkakerülők. Valóságos közlekedési akadály ezek is, akár békében, akár verekedésekkel töltik az időt.
Egyáltalán, a háziurak, házmesterek és építőiparosok úgy rendelkeznek a gyalogjárókkal, amint az nekik legkényelmesebb. Törmeléket, piszkot, szenet, fát részint a gyalogjárókon, részint a kocsiutakon olyképp helyeznek el és annyi ideig, mint azt saját kényelmük megkívánja.
De nemcsak ezekre hívjuk föl a rendőrség figyelmét, hanem arra a sok forgalmi akadályra is, melyet a házak előtt való favágás okoz. Ezt sehol sem tűrik meg Európában.
Forgalmi szempontból újabban azt az újdonságot hozták be az iskolák előtt, hogy abban az időben, mikor a tanulók elhagyják az iskolát, figyelmeztető táblákat tűznek ki, melyeken vörös mikroszkóppal a „Lassan hajts!” figyelmeztetést lehet olvasni. A Rökk Szilárd utcai iskolai jelzőtáblák pláne olyanok, hogy a kocsis, ha azokat el akarja olvasni, okuláriummal kénytelen fölmászni a póznákra.
A képen a Sáros vármegyei Tarkő vára látható 1864-ből.
Az egy éjszaka alatt elpusztult tarcai Szirmay-kastély
Tarkőtől nyugatra a második falu Tarca. Sajnos nem találtam régi képet sem a faluról, sem a várkastélyáról. Talán azért, mert nyom nélkül eltűnt a föld színéről egy éjszaka alatt és az emlékezetből is kiveszett. 1813. augusztusában nagy esőzések voltak a Felvidéken, a folyók, patakok sose látott méretűvé duzzadtak. Az árvíz nagy károkat okozott mindenfelé, de a legszörnyűbb csapás Tarcát érte. Ott, ahol a Tarcába ömlik a daróci patak, állt a Tárczayak, majd a Szirmayak kastélya, a falon belül a vártemplommal és a gazdasági épületekkel. A több hetes eső alámosta az egész várkastélyt és augusztus 24-ről 25-re virradó éjjel a viharban összedőlt először a templom, majd a többi épület is. A plébános a hatalmas vízben bement a templomba és a szentségtartót még ki tudta hozni élete kockáztatásával. A kriptából a halottak koporsóban vagy anélkül mind elúsztak, több faluval odébb találták meg őket. A vihar még éjjel elült és reggelre a kastélynak, templomnak nyoma se volt, még azok is csak találgatták a pontos helyét, akik benne laktak.
Gróf Zichy Géza elbeszélése a szörnyű eseményről:
Egy elsüllyedt vár. (Elbeszélés.)
Ki nem érezett tavasz kezdetén ellenállhatatlan vonzódást ki a szabadba? Ki nem kívánkozott el ebből a poros városból, melynek magas házsorai még a tiszta kék eget is ellopják szemünktől, melynek gyárkéményei mint megannyi óriásujjak, fenyegetőzve mutatnak fölfelé s melynek utcáin nem hallatszik a fülemüle tavaszi dala, csak éktelen zsivaj, kocsirobogás és mindenekfölött káromkodás. Ha naptárunk nem volna, azt sem tudnók, hogy tavasz van. A lég itt nem üdítő és balzsamos, mint ott a hegyek közt. Még a nap sem mosolyoghat oly tisztán, mint falun, hiába, ő is hódolni kénytelen a fővárosi divatnak, és fátyolt von arcára, por és kőszénparányokból szőtt fátyolt. És virág! Hol nyíljék itt virág? A kemény kövezet nem tárja föl keblét a szépnek, ha virágot akarsz látni, szegény városi ember! Hát tekints a boltok cégjeire vagy a divathölgy arcára, ott néha láthatsz rózsát, csakhogy az festve van.
Azért is „Isten veled, sok szenny tanyája, én messze, messze elmegyek!” – szóltam én, ösztönözve vándorlási hevemtől, s másnap már Sáros megye hegyeit másztam. Ha valamit nélkülöztem e kedves vándorlások alkalmával, az csakis egy rokonlélek volt. Tisztelt olvasóm, most azt hiszed, hogy egy kétségbeesett Cardenio-ként magamban barangoltam be e vidéket. Oh nem, volt egy kisérőm, de azt a legjobb akarattal sem lehetett rokonléleknek nevezni. Fölfegyverkeztem Jób türelmével, Fénélon szelídségével, Schefer Lipót humanizmusával, végighallgattam kisérőm sületlenségeit, bámultam határtalan ostobaságán anélkül, hogy ő azt csak sejthette volna, kikerestem mindazt, ami rajta szeretetreméltó lehetne, de mindamellett be kellett vallanom, hogy ez tulajdonképp nem is ember, csak emberféle. Ha leültem vele egy magas szikla ormára s lemutatva az alattunk elterülő völgyre, kérdém:
-Istvánko! Mondd csak üdvösségedre, nem tetszik-e neked a völgy, amint itt méltóságos pompájában elterül alattunk, és e hegylánc, mely hatalmas karjaival magához öleli e völgyet, mintha csak kedves arája volna, ember, ez neked nem tetszenék? Istvánko mosolyogva megrázta agg fejét s azt mondá, hogy „nem”.
-De nézd csak, Istvánko, azt a gyönyörűszép százados erdőt, azokat a magas sudarú fákat, azokat a milliószor millió zöld leveleket! Tudod, ezek a fáknak nyelvei, ezekkel beszélik el ama gyönyörű regéket holdvilágos éj közepén, ember, ez neked nem tetszenék? – Istvánko megint csak mosolyogva rázta meg agg fejét s azt ismétlé, hogy nem.
-De legalább ama vízesés, mely ott őrült sebességgel rohan végig a szikla oldalán, ez csak tetszik? – Istvánko e kérdésre fölugrott, arcának elébbi egykedvűsége eltűnt, minden vonásában félelem, rettegés tükröződött, hosszú, száraz karjait a vízesés felé terjeszté, tompa hangon mormogva:
-Éppen nem tetszik, víz, öldöklő víz, Isten mentsen, Isten mentsen!
Mit jelentsen ez?
A hallgatag Istvánko egyszerre fölindul, fél, remeg egy vízeséstől, melyet bizonyosan már ezerszer látott! Ej, ki fog ezzel a vén bolonddal vesződni! Bizonyosan azon búsul, hogy nem pálinka zuhan le ama szikla tetejéről. Menjünk tovább.
Néhány órai vándorlás után a kies tarcai völgybe értünk. Zöld rétek és vetések közé csörgedező patak szövődik ártatlanul és csöndesen, mint egy gyermek álma, még egy virágot sem sodornak magukkal e szelíd habocskák. Amott Tarca (Torisza) falu épületei fehérlenek, míg itt csak néhány pajta hatalmas oldalbordái szürkülnek a lombos fák között. A nap tikkasztóan lövellé sugarait, talán azt hívé, hogy már a nyár derekán vagyunk.
-Istvánko! – mondám, – nyisd ki esernyőmet, s míg én a puha fövenyre fekszem, töltsd tele kulacsomat ebből a szép tiszta vízből. – Istvánko összecsapta kezét s mereven a patakra tekintve mondá:
-Mentsen Isten, uram! Ebből a vízből inni, ez gonosz víz, mentsen Isten!
-Mit dadogsz te vén bolond? Talán veszett eb mart meg, hogy úgy irtózol a víztől?!
-Ah nem, uram! – felelé Istvánko, kezére hajtva fejét -, de ez a patak gonosz, nagyon gonosz. Tudod-e azt uram, hogy itt, ahol ülsz, pompás vár állott, boldogult uramnak a vára? Ah, míly szép volt az a vár!
-Mit beszélsz, Istvánko? Itt egy vár állott volna, itt e tiszta fövenyen, ahol most egy rom, egy kő sem látszik?
-Igen uram, gyönyörű vár! Látod, erre húzódott a nagy árok, itt volt a dobogó. Hej, az volt ám az élet, midőn még keresztüllovagoltunk rajta! Elöl én lovagoltam vörös kalpagommal, utánam a muzsikusok mind lóháton, azután a vadászok, közöttük a kegyelmes úr, egész nap vadásztunk, amidőn este hazatértünk, már messziről láttam csillogni a torony rézkakasát, és ez mind eltűnt! – Istvánko e szavaknál különféle jegyeket rajzolt ujjával a homokba.
Én feszült figyelemmel hallgatám ez öreg elbeszélését, s bár nem hittem szavainak, mégis érdekkel követém fantáziájának csalfa képeit. Hogy ez öreg tán igazat is beszélhet, az eszembe sem jutott. Vándorlásom alatt oly gondolatszegénynek és hallgatagnak mutatá magát, hogy örömest kaptam az alkalmon, cseveghetni valakivel, hinni nem hittem neki egy szót sem. Istvánko ezalatt fölkelt helyéről s néhány lépésnyi távolságban mélázva állt meg.
-Nézd csak, uram, – kezdé újra -, itt e helyen álltak a melléképületek. Nagy félkörben húzódtak azok a vár felé. Itt laktak a muzsikusok, a várőr és a cselédség. Hanyo is itt lakott, az én kedves szép Hanyom. Itt búsult a főkapu alatt, midőn el akartak vinni katonának. Oh, majd a szívem repedt meg, midőn elénekelte azt a szép nótát:
„Lyeczi kulyka za kulykami,
Csecse krev, ruka vami.”
(Golyó repül, golyó után,
Csorog a vér az ingujján.)
Azt nem hittem volna soha, hogy a templom a menyasszonnyal együtt a földbe szálljon. Pedig úgy van, uram, itt a vár oldalában gyönyörű templom állott, nagy harangjait mértföldekre hallották az ájtatos hívek, egyébiránt eljöttek volna ők enélkül is, mert ilyen templom nem volt hét vármegyében. Még most is látom! A mennyezeten angyalfejek közt Krisztus urunk föltámadása volt pingálva; azt mondták, talián mesterek csinálták és igen sok pénzbe került. A kóruson muzsikusok játszottak szent énekeket oly szépen, hogy a fehércselédek mind sírva fakadtak. Még mi, fiatalemberek is örömmel hallgattuk. A kegyelmes úr is ott volt a kóruson és imádkozott. Szép, aranyos ruha volt rajta, május hónapjában minden nap más-más zöld bársonydolmányt viselt. Hja, az még úr volt, az Isten nyugtassa!
-És a te urad ebben a kastélyban lakott, mely itt állott, itt e helyen? Istvánko, Istvánko, nekem úgy látszik, te félrebeszélsz! Ki hiszi azt, hogy e föld elnyel egy várat minden ok nélkül?
-Ok nélkül, mondod, uram! Oh, volt annak oka, borzasztó oka! De hallgass! Mivel látom, hogy e történet érdekel, hát elmondom. Nem teszem ugyan örömest, mert még visszaemlékezni is kínos arra a szerencsétlenségre, mely majdnem eszemtől fosztott meg. Hallgasd tehát!
A tarcai vár régi, nagyon régi időkben épült. Meg is látszott ez hatalmas kövein, erős bolthajtásain. Azonkívül tudta azt közülünk mindenki, hogy ezt a várat még a Tárczay család építtette, melynek mostan már se híre, se hamva. Ezeknek a Tárczayaknak egy ivadéka, az egyetlen, kinek neve még máig is a nép száján jár, Tárczay Uroz volt. Hamis, gőgös, kegyetlen úr, kit még most is a véres Uroznak hívnak. Mikor élt, uram, bizony nem tudom, csak annyit tudok, hogy a szomorú történet, melyet most hallani fogsz, igaz, hogy azt ízről-ízre mesélik öregeink, a fiatalságnak intő példájára, tanulságára. Ez Uroznak egy kedves, galambszelíd élete párja volt, a parasztok úgy szerették, mintha csak anyjok lett volna. Ő könyörgött érettük keményszívű férjénél, ő hegeszté be a sebeket, melyeket az a szegény népen ütött. Úgy hívták őt mindenütt, hogy „gyolcsfehér Etelka”, mert arca halavány volt a sok sírástól. A véres Uroz még ez ártatlan menyecskét is kínozta. Féltékeny volt rá, hűtelennek tartá, pedig tiszta szíve, tiszta lelke volt, tudta is azt mindenki, csak éppen a férje nem.
Így aztán „gyolcsfehér Etelka” szomorú napokat élt a tárcái várban. Nem volt senkije, akinek elpanaszolhatta volna baját; férje pedig, akit még szeretett is, napról-napra iszákosabb, durvább lett. Kínos napok voltak azok. Egy este, midőn Etelka ama domb tetején imádkozott, egyszerre csak eléje áll Bracsi Gerő, Uroz várnagya és legjobb barátja, s oly dolgokról kezd beszélni, hogy Etelka gyolcsfehér arca piros lett, mint a rózsa, s hogy egész testében remegni kezdett a szégyentől és megvetéstől. Bracsi Gerő, ki éppoly vak és kegyetlen volt, mint az ura, már régóta érzett úrnője iránt olyast, hogy azt még kimondani is gyalázat volna. Éjjel-nappal leselkedett utána, mint a madarászó macska, fölhasznált mindent, hogy közelébe juthasson valami magányos helyen, s midőn most végre az sikerült is, hát a legorcátlanabb ajánlatokkal kezdé sértegetni megrémült úrnőjét. Etelka megszökött a szenvedélyes várnagy elől, de – fájdalom – nem szökhetett meg bosszúja elől is. Gerő ez esemény óta folyvást csak úrnőjének vesztén törte fejét, ezer gyanúokot súgott be könnyen hívő urának. Etelka minden pillantása, minden sóhaja bűntény volt, minden könnye hűtlenségének bizonyítványa, a szegény asszony fogoly volt saját házában, elkárhoztatott, elítélt fogoly. Pedig Etelkának csak egy szavába került volna és a vakmerő várnagy feje lábainál hever, de mikor ő nem tudott ártani senkinek… Gerő pedig e szegény asszony fájdalmán nemcsak hogy meg nem indult, de elég vakmerő volt ajánlatait ismételni, s midőn végre törekvésének hasztalanságát belátta, hát oly aljas gaztettre tökélte el magát, hogy annak párját hasztalan keresnők az egész világon. Gerő ellopta Etelka jegygyűrűjét, melyet ez fürdés előtt egy ezüst-tálcára helyezett, s azt hazudta urának, hogy Etelka Thurzó úrnak ajándékozta hűségének zálogát. Még esküvel is erősíté az istentelen e konok hazugságot, leírva pontosan a helyet és időt, melyben ez történt.
Uroz, mint dühödt oroszlán, tombolt, ordított haragjában, ami keze közé került, azt összetörte, széttépte, cselédei rémülve futottak szanaszét, nem maradt nála senki Gerőn kívül. Ekkor, amint apáink beszélik, iszonyú vihar keletkezett, sötétzöld terhes felhők gyülemlettek a vár fölé s ott örvénnyé kavarodtak, villámok cikáztak, s minden harmadik dördülésnél a mennykő csapott le – rettenetes éj volt. Ekkor sietett Uroz az Etelka hálószobájába. A szegény asszony egy feszület előtt térdelt és imádkozott. „Esküszegő! – orditá a zsarnok, s megragadva Etelkát hosszú aranyos hajánál, végighurcolta a termeken, folyosókon egész le eddig a patakig, itt önkezével fojtá meg szegényt s belelökte a hullámokba.
Uroz e rettenetes tett után, mint a vadállat, az erdőkbe szaladt, három nap és három éjjel barangolt a hegyek közt, míg utoljára ismét visszakerült gyilkosságának színhelyére. A kis patakból a nagy esőzések által egész folyó lett, őrült sebességgel rohant a féktelen víztömeg e völgyön végig s – oh, Isten csodája! – a folyó közepén mozdulatlanul feküdt az Etelka holtteste. Fején, mintegy annak jeléül, hogy ártatlanul halt meg, fehér liliomkoszorú nyugodott, nem tehette azt más a fejére, csak egy angyal. Ki más is küzdhetett volna meg e rohanó vízárral? Etelka arca gyolcsfehér volt és nyugodt, ajkai félig ki valának nyitva, mintha azt akarnák mondani: „Férjem, édes férjem, én megbocsátok, szívemből megbocsátok.” Kezei imára voltak kulcsolva, s egyik ujján vakító fényes gyűrű látszott, oly fényes volt az, mintha csak napsugárból lett volna fonva. Nyaka körül pedig fekete gyöngysor fűződött, talán azért, hogy a gyilkos ne lássa meg ujjainak véres nyomát. Így feküdt a folyó közepén „gyolcsfehér Etelka”, a hitvesi erény és hűség legszebb példája. Uroz, nejének láttára őrült átkozódásba tört ki, s ökleit emelve az éghez, ordítá: „Haljon ki családom, ha ártatlanul öltem meg hitvestársamat! Ne legyen ember, aki Tárczaynak nevezhesse hasonmását, csak az ördögök énekeljék fogvicsorgatva nevemet a gyehenna legmélyén! Ha a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott! Légy átkozott, Uroz, annyiszor átkozott, ahány hajszál van fejeden, vízcsöpp e folyóban és csillag az ég boltozatán, annyiszor légy átkozott!” E szavakkal a folyóba ugrott a kegyetlen férj és soha többé emberi szem nem látta őt.
És az iszonyú átok fogott. A család kihalt, a várat elnyelte a föld. 1813. augusztus 24-én volt, midőn uram parancsára a hajdani várnagyok szobájában ablakot törtünk. Alig kezdtük a falazatot bontani, midőn egy kis vasládára bukkantunk, föltörtük azt, s íme, bent egy gyűrű Tárczay Etelka nevével! A kalapács kiesett kezünkből, halálsápadtan néztünk egymásra, az átok utolsó része jutott eszünkbe: „Ha ez a gyűrű előkerül, hát nyíljék meg a föld torka s nyelje el őseim lakát, hogy hely ne legyen, amelyre kimondhassák e gyalázatot: itt Tárczay Uroz lakott!”
Mi átadtuk a gyűrűt a plébános urnak, aki misét mondott az elhunytakért, s megnyugtatott bennünket. Társaim már délután nem is gondoltak többé az egész esetre, csak én nem tudtam megnyugodni. Fölmentem a nagyterembe s megnéztem Uroz arcképét. Életnagyságú kép volt az. Rajta Uroz mind a két öklét éghez emelve tartá, nagy szakálla kuszáltan csüngött alá, szemeiben vad tűz lobogott, iszonyú kép volt. Háttérben a tárcai vár látszott tornyaival és vízárkaival.
Ezalatt beesteledett, s a nap utolsó sugarait lövellé e vad alakra, pírral borítva el halavány orcáit. Én borzadva néztem e kemény vonásokat, melyek ma sokkal elevenebbeknek látszottak mint máskor, úgy rémlett előttem, mintha vér lüktetné e magas homlok ereit, s mintha e szemek nem néznének többé egy helyre, hanem nyugtalanul forognának ide s tova. Beesteledett. Fölkerestem fekhelyemet, de nem alhattam, mindig ott láttam magam előtt e tüzes szemeket. Odakint szakadt az eső, s oly erővel verdeste a zápor ablakomat, hogy az üveg csörömpölve hullott a szobába. A faluban nem alhatott senki. A kutyák vonítottak a házak előtt, a marha bőgve rohant a sötét éjbe. Érezte azt mindenki, hogy rettenetesnek kell történnie, csakhogy említeni nem akarta senki.
Egyszerre csak éjfélt ütött a vártemplom óráján, lassan, méltóságosan a tizenkettedik ütés után mélán megkondultak a harangok. Kirohantam a ház elé. E pillanatban nagyot villámlott, s vettem észre, hogy a vártemplom inog. „Az átok, az átok!” – hörgém, s néhány bátor férfitól követve a vár felé rohantam. „Mentsünk meg, amit lehet” – ordítám fölsietve a lépcsőn. Minden lépésnél éreztem, hogy ez öreg épület alapzataiban remeg. Tompa morgás hallatszott föl a kriptából, s itt-ott elsuhanó fehér alakok látszottak. Kísérőim egymás után maradoztak el. Már csak hárman valánk. A teremhez érve hideg izzadság gyöngyözött homlokomról – a kép, az iszonyú kép! Néhány pillanat múlva fölrántottam az ajtót, a kép ott csüngött régi helyén, megfoghatatlan zöldes fénytől környezve; Uroz egész alakja remegett, karjait mindig följebb emelé, száját fölnyitá, de hang nem hallatszott, mindannyiszor fekete füstgomoly özönlött ki belőle. Szemei éles lángokat lövellve forogtak, egyszerre csak iszonyú kacaj hallatszott, a kép elhasadt hosszában s mennydörgéshez hasonló zörejjel zuhant a földre.
Mi rémülve rohantunk a szabadba. Azalatt a patak kiáradt, a víz a templomnak hömpölygött, a várat környező árkok is kiöntöttek, az egész hely óriási örvénnyé változott, melynek középpontját a vár képezte. Végre a kripta ajtai robogva nyíltak föl, s uramnak ősei törékeny hajóikban, az elkorhadt koporsókban úsztak a fölbőszült áron, hisz már őket nem sújtotta az átok, hisz ők más családnak fiai valának! Az utolsó koporsó után a kripta ajtai becsapódtak, az ingó templomban megszólalt az orgona hatalmas hangja, néhány pillanat még s Tarca agg várát – az iszonyú átok szavai szerint – elnyelte a föld.
Ezt mesélte el nekem Istvánko a tarcái völgyben, s én feszült figyelemmel hallgatám végig elbeszélését. Legalább most már kezdém érteni, hogy miért fél oly nagyon a víztől.
Valószínűleg az olvasó is, ki türelemmel hallgatta végig e történetet, ugyanazt a kérdést veti föl, a melyet én kockáztattam Istvánko elbeszélése után: van-e hát valami igaz ez egész történetben? Annyi bizonyos belőle, hogy a tarcai várat elnyelte a föld, mégpedig 1813. augusztus 25-én, s mivel ezt ma már nem sokan tudják, emlékét talán érdemes volt föleleveníteni. Az adatok közül, melyeket e tényre vonatkozólag gyűjtöttem, legnyomósabb három igen tiszteletre méltó tanú vallomása, kik együttvéve 240 évet képviselnek és az akkori tarcai tiszttartó, Sztrázsik Iván levele, melyet a nevezetes esemény befolyása alatt írt. A tarcai vár 1813-ban gróf Szirmay Tamás birtoka volt. A levél magyar fordításban így hangzik :
„Méltóságos gróf! Az adott alkalommal el nem mulaszthatom méltóságodat ama szomorú eseményről értesíteni, mely e vidéken s magában Tarca faluban fordult elő. Könnyezve fogok e szomorú jelenet, e váratlan és századok óta nem történt eset leírásához. A hosszú esőzés és kivált egyes, a földbül kibugyogó források miatt a víz Tarcán augusztus 24. és 25. közt éjjel minden oldalról összefolyt. E források valószínűleg egy előbbi s Tarcán Desewffy úrnál is észrevett földrengés után nyíltak meg. A víz először a plébániánál levő kerti fal szögletét törte át, azután e fal s a templom mögött lévő épületeket döntötte le, egy és fél órakor összeomlott ama torony fele, melyen az óra és a harangok voltak. Félóra múlva pedig a torony másik része is lezuhant. Ekkor csak az emberek jajgatását s az állatok bőgését lehetett hallani. A víz pedig folytonosan nőtt. A plébános és többen az éjt nálam töltötték, én magam pedig mindig lámpával jártam körül, mert a legmélyebb sötétség uralkodott és az eső erősen esett. Utoljára azt vettem észre, hogy a templom melletti födél összedől, és hogy a víz már magát a templomot támadja meg minden oldalról (egyetlen egy fűzfa sem volt már látható a templomnál). Ekkor visszasiettem lakásomba és a plébánosnak remegve adtam tudtára, hogy a templom el fog pusztulni. A plébános azonnal a templomba szaladt és a szent edényeket a kastélyba vitette. Alig készültek el ezzel s már a homlokzat az orgonával együtt iszonyú zörejjel zuhant alá. Ezáltal a víz, mely már a legnagyobb erővel nyomult lakásomnak, a jobb oldalra visszaszorult, azonban e ledőlt fal sem volt képes a templomot megóvni, mert virradatkor már a templomnak fele sem állt többé. A víz oly hatalmasan tódult be a kriptába, hogy annak kis ablakain kiszökdelt és a grófi család s az ott eltemetett papok tetemeit kimosta. Az öreg gróf holttestét koporsójában, a grófnéét pedig anélkül a dücsői malomnál találták meg, amazt a dücsői templomba, ezt pedig ideiglenesen a dücsői major csűrjébe vitték. En mind a kettőt láttam, a gróf teste már csak csontokból állt s minden ruhától megfosztva feküdt koporsójában, a grófné pedig csak egy vászonkendőbe volt betakarva és oly színben volt, mintha csak tegnap temették volna el, de lábai hiányoztak, meglehet, hogy azokat a fűzfák, melyeken keresztülsodortatott, szakították el. A templom lerombolása után a víz a vár falaiba hatolt és ott legelőször az imahelyet döntötte le, ennek láttára én az uradalmi cselédséggel együtt mindent elkövettem, ami emberektől csak kitelt, hogy a bútorokat kivigyem, és csak ugyan mindent, mi a szobákban volt, ki is vittem az ebédlőbe, mert azt hittem, hogy ott biztonságban van. Midőn azonban a szobák és termek is egymás után kezdtek vízzel megtelni (szomorú látvány) onnan is elhordattam a holmikat, mennyire azt az életbiztonság és az idő megengedte, de csak keveset menthettünk meg, a gyönyörű tükrök, órák, értékes festmények, székek, török pamlagok és sok más értékes jószág elveszett a vízben, este a vár már hozzáférhetlen volt, éjfélkor pedig egészen összeomlott. Ezután a víz a gazdasági épületeknek fordult és ott is mindent elpusztított. Engemet akkor a hideg, a zápor és a fájdalom majdnem megölt. De azt még örömest eltűrtem volna, csak az ősi idők óta oly híres vár és a gyönyörű templom ne pusztult volna el. Most nyomát se látni többé. Az egész tér el van lepve homokkal. Ha nem csalódom, ott víz foly, ahol azelőtt a templom állt. Istenem, mennyire el van pusztítva minden, és míly kárt vallott a gróf! Rettenetes csapás ez, mely még tizenegy ember életébe is került. Különben a szomorú eseményről már értesítettem az eperjesi tiszttartót, hogy azt a gróf úrral közölje. Maradok Tarcán, 1813. szeptember 4., Sztrázsik Ivanny s. k.”
Megemlítem még, hogy Strassoldo grófnő holttestét ott szintén megtalálták, s mivel lábán szürke harisnyát viselt, a zsidók temették el. A véletlen úgy akarta, hogy a szebeni prépost és a tarcai kasznár, a családnak két hű barátja egy és ugyanazon éjjel azt álmodták, hogy Strassoldo grófnő a zsidótemetőben fekszik eltemetve. Ez a két úr aztán kivétette a holttestet s később a többi családtagokkal együtt Nagymihályon helyezé örök nyugalomra. Nem azért említém meg ez esetet, mintha nem tartanám tökéletesen mindegynek, bárhol álmodjuk is örök álmunkat, hanem főleg azért, mert e két álom nexusát érdekesnek tartom.
Ez a tarcai vár története. Ha már nem maradt meg a föld színén, maradjon meg legalább az emlékezetben.
