Legfinomabb tojásos tarhonya, alföldi specialitás, 5 kilós postacsomagot hat koronáért utánvét mellett küld az Első Szentesi Kenyérgyár Részvénytársaság.
1911.
Zsemlyemorzsát tiszta nullás búzalisztből külön e célra hygienikusan gyártva 5 kg-os postacsomagokban utánvéttel 12 koronáért szállít az Első Szentesi Kenyérgyár Részvénytársaság, Szentes.
1915.
Lemes, Lemessani, tót falu, Sáros vgyében, Eperjeshez 2 mfld., a kassai országutban, a Tarcza mellett: 426 kath., 54 evang., 88 zsidó lak. Első osztálybeli határ, ámbár földje hegyen fekszik; rétje igen jó; erdeje van. A posta innen ezelőtt kevéssel Bőkire tétetett. F. u. többen. (Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.) A járásbíróság 1879-ben állt fel a községben.
_____
A mulatság vége
A Sáros megyei Lemesről rejtélyesen hangzó esetet írnak nekünk. Szept. 28-án Dessewffy Árpád járásbírósági jegyző és Wittenberger aljárásbíró vígan mulatoztak Molnár János csendőrrel Nagy J. korcsmájában. Pajzán kedvükben a csendőr puskájával kezdtek játszadozni egymásra célozva, majd a korcsmárosra. A korcsmáros felháborodott és rendre utasította a csendőrt, aki különben is őrjáratra volt kiküldve, de Dessewffy így felelt neki: „Ne féljen semmit Nagy, én felelek mindenért !” Nagy nem mert ellenvetést tenni, de nem mervén a szobában maradni, kiosont. Alig volt azonban néhány percig a szomszéd szobában, midőn borzasztó dördülést hallott. Berohant s rémülve látta, hogy az egész szoba lángban van, Molnár pedig vérében fetreng a földön. Nagy azt se tudta, mihez fogjon, vagyonát mentse-e vagy pedig a meglőtt embernek siessen segélyére. Eközben berohantak a szomszédok is, kik csak a tüzet látva, ezt csakhamar el is oltották, nem is sejtve, hogy ezalatt egy emberélet is kialudt. Dessewffy és Wittenberger a dördülés után fejüket vesztve rohantak ki, majd a tűz eloltása után visszatérve azt mondták, hogy Molnár – valószínűleg öngyilkossági szándékból – a fegyvert önmaga ellen fordítá, estében a lámpát dönté föl s így támadt a tűz. Molnár Kisbéren született s ugyanott lakik szegény anyja, kinek ő egyetlen gyermeke volt.
Pesti Hírlap, 1890. október 8.
_____
„A mulatság vége” cím alatt lapunkban nemrég egy közlemény jelent meg, melynek beküldője – mint meggyőződtünk – tévesen és célzatosan mondta el Molnár János lemesi (Sárosm.) csendőr öngyilkosságának körülményeit. A valódi tényállás a foganatosított rendőri nyomozat szerint a következő: szeptember 28-án este fél 10 óra tájban Dessewffy Árpád járásbírósági jegyző Lemesen bement a vendéglőbe, ahol rendesen vacsorázni szokott s Dessewffy Aurél bártfai kir. aljárásbíróra várakozott, aki vele még aznap este beszélni akart. Belépve az étterembe, egy társaságot talált, név szerint Kapisinszky Gyula segédkörjegyzőt, Bulin Imre jb. írnokot, Maczejkó Mátyás tanítót, Wittenberger Artúr szolgabírósági kisegítőt s Nagy Lajos vendéglőst, kik kártyajátékkal mulattak. Köszöntve őket leült egy másik asztalhoz, hol rendesen ebédelni s vacsorázni szokott. Körülbelül 11 órakor az ebédlőbe belépett Molnár János csendőr fegyverrel s teljes szolgálati felszereléssel, köszönve, engedelmet kárt, hogy az órát megnézhesse. Már ezen belépése is némileg feltűnő volt, amennyiben ezen szobába a csendőrség nem szokott bejárni. Az órát megnézve, a kártyázó asztal mellett megállott, nézte, sőt, bele is elegyedett a játékba. A jbírósági jegyző a kinevezett csendőrt jól ismerte, amennyiben mint a lemesi jbíróságnál alkalmazott vizsgálóbírónak, minden nap van dolga a csendőrökkel, megszólította őt s szolgálati ügyeiről s más közönyös dolgokról beszélgetett véle, s miután teáját cognakkal itta, az asztalon lévő cognakból megkínálta őt, mely szívesség talán felbátorította őt arra, hogy bizalmasan elmondta családi viszonyait s különösen csendőri állásával való elégedetlenségét, s midőn a csendőrőrsvezető brutalitása miatt panaszkodott s azt mondta, hogy ha a csendőrőrsvezető a következő napon hazaérkezik szabadságáról, úgy fogja fogadni s olyat tesz vele, mit még a világ nem látott. A járásbírói jegyző őt szigorúan figyelmeztette, hogy előtte íly dolgokat ne pertraktáljon s ezzel újságolvasását folytatta. A csendőr, látva, hogy Dessewffynek már alkalmatlan, elment s ismét a kártyázók társaságához lépett s ott ismét a játékba beleszólt. Körülbelül fél tizenkettő után a kártyázásnak vége szakadván, a társaságnak egy része hazament, csak Wittenberger Artúr, Bulin Imre ültek Dessewffy asztalához. Ezalatt a csendőr is a távozókkal kifelé ment, s még a vendéglős figyelmeztette őt arra, hogy nem lesz-e azért baja, hogy szolgálata lévén itt tartózkodott, s figyelmeztette őt, hogy úgyis szigorú a csendőrőrsvezető, de ő ezen figyelmeztetést semmibe sem vette, azt mondván, hogy a csendőrőrsvezető nincs otthon s úgysem fél tőle, s kifelé menve azt mondta: „Körülnézek a faluban s visszajövök.” A többiek, nem törődve a csendőrrel, egymás közt beszélgettek. Körülbelül 10 perc múlva beállít a szobába ismét a csendőr s azon nagy asztal egy szögletén, minden engedelemkérés nélkül, helyet foglal. Ezen ugyan megütődtek, de hagyták békében. Wittenberg háborús elbeszéléseit folytatva, azokat a csendőr is figyelemmel hallgatta, s amint a beszéd a régi katonafegyverekről folyt, a csendőr felszólal, azt mondván: „az urak a mi csendőrségi fegyverünket sem ösmerik.” Anélkül, hogy a többiek arra felbíztatták volna, előkapja fegyverét, a szuronyt arról leveszi s kezdi lázas gyorsasággal nyitogatni s bezárni. A jbírósági jegyző felszólította őt, hagyja abba a produkciót s tegye le a fegyvert, de ő a produkciót tovább folytatta, folyton dicsérvén a fegyver jóságát. S midőn a fegyverben levő töltényeket a gyors forgatással a földre potyogtatta, a vendéglős azokat a földről fölszedte s betette szolgálati táskájába. De ő nem nyugodott s gyorsan megtöltötte a fegyvert, azt mondván, hogy ha az ember annak titkos nyitját nem tudja, azt soha sem süti el. Ekkor célba vette a vendéglőst s a fegyvert elcsettentette, de az nem sült el. A vendéglős gorombán rátámadt, kikérvén magának az ilyen veszélyes tréfát s hazamenetelre szólította fel, de ő hirtelen megfordulva ismét Wittenberger Artúrt vette célba, ki amiatt szintén szigorúan rendre utasította. Dessewffy, látva, hogy ezen őrült produkciónak nem lesz jó vége, fölkerekedett s vacsoráját készült kifizetni. Ezt látva a csendőr, megnyugtalólag maradásra bíztatta, azt mondva: „Ne féljenek!” s azzal mellének szegzi a fegyvert s a lövés eldördül. Abban a pillanatban roskadó teste az asztalt meglökte, a lámpa eltörik s a petróleum kigyulladt.
Pesti Hírlap, 1890. október 16.
Az iskola Fogarassy Mihály erdélyi püspök (1800-1882) adományából jött létre és az Irgalmas Nővérek rendje irányította.
Fogarasy Mihály (gyergyószentmiklósi),
theologiai doktor, erdélyi püspök, pápai trónálló, val. belső titkos tanácsos, a vaskoronarend II. oszt. és a Lipótrend lovagja, római gróf, szül. 1800. szept. 17. Gyergyó-Szent-Miklóson; iskoláit szülővárosában, Marosvásárhelyt és Csiksomlyón a ferencz-rendiek gymnasiumában végezte. 1817-ben felvették a gyulafehérvári papnevelőbe, hol két évig a philosophiai tudományokat tanulta; a hittani tanulmányokra a bécsi egyetemre küldetett, hol a Pázmány-féle papnevelő növendéke volt. Bécsben egy év alatt a német nyelvet annyira elsajátította, hogy már a második évi folyamban a paedagogiát és egyházi jogot e nyelven tanulhatta s a próbatétet is azon adhatá. Visszatérvén Erdélybe, 1823. okt. 28. miséspappá szenteltetett. Azután Nagy-Szebenbe küldték segédpapnak és egyszersmind gymnasiumi tanárnak, hol 1826-ig működött. Ekkor máj. Bécsbe a felsőbb papi intézetbe küldetett; honnét 1828-ban theologia-doktori oklevéllel tért vissza s a gyulafehérvári papnevelőben mint tanulmányi felügyelő s hittanár nyert alkalmazást, püspöki szentszéki tanácsosnak is kineveztetvén; 1830-ban a népiskolák felügyelete is reá ruháztatott. 1832-ben felsőbb rendeletből, mint iskolai felügyelő a könyvvizsgáló lakását Kolozsvárra tette át. 1833-ban a gyulafehérvári káptalanhoz tiszteletbeli kanonokká neveztetett ki. Rövid idő mulva Bécsbe hivatott, hol udvari káplán és a szent Ágostonról cz. felsőbb papnevelő igazgatója lett. 1838-ban a király nagyváradi székesegyházi kanonokká s az ottani királyi akadémia prodirectorává nevezte ki. Itt ő egy kézi könyvtárt állított föl az ifjuság számára, zene, ének, német és franczia nyelvmestereket tartott. Ezek mellett a váradi iskolai kerületben a fődirectori teendőket is teljesítette, a káptalant pedig a politikai téren úgy a megyei teremben, mint az országgyűléseken képviselte. Pozsonyban az egyházi tanácskozmányok lelke volt; bátor, de mérsékelt védője az egyház jogainak. Nagyváradon irta az 1842. Karácsony előestéjén a Szent-István-Társulat alaprajzát és közlé a püspökökkel és barátival; később a Religio és Nevelésben hozta nyilvánosságra. 1843-ban apáttá, 1846-ban skutarii czímzetes püspökké neveztetvén ki, ő felsége a budapesti egyetem hittani karának igazgatását is reá bizta. A magyar püspöki kar 1848. okt. 28. feliratával, melyben a belbékének mihamarább törvényszabta uton leendő helyreállítását kérték, F. püspököt küldé Olmüczbe; itt Lobkovitz hg. kijelenté, hogy ő felsége testületektől nem fogad el küldöttséget és őt csak mint egykori udvari káplánt kivánja Lobkovitz jelenlétében látni, de küldetésének tárgyát szóval se említse; Ferdinand király ekkor azt mondá F-nak: imádkozzanak, hogy Isten a nehéz napokat mielőbb fordítsa el. Ez időben alapította a most létező könyvkiadó kath. társulatot, melyet szent István első magyar apostoli királyról nevezett el és mely 1848-ban működését megkezdette; e társulatot 1853. októberig maga vezette s kormányozta. Ekkor nagy-váradi káptalani stallumába visszatérvén, a székesegyházi főesperesi s custosi hivatalt viselte; egyúttal elnöke volt a házassági törvényszéknek is. Eközben nyerte a kir. tanácsosi czímet, majd a Lipótrendet és II. osztályú vaskoronarendet. 1864. nov. 25. erdélyi püspökké neveztetett ki; e közben ő felsége valóságos belső titkos tanácsosai sorába méltatta. Mint erdélyi püspök, legfőbb tevékenységet a hitélet emelésére, az iskolaügy, legfőkép a kath. népiskolák felvirágoztatására irányozta. Nagyobb jótékonyságai s alapítványaiból egypárt felemlítek: a nagyváradi akadémiánál 1000 váltófrtnyi alapítványt tett a jobb tanulók számára; püspöki elődje által Gyulafehérvárt megtelepített irgalmas nővérek számára 42,000 frton zárdát és iskolahelyiségeket emelt csinos kis templommal együtt; szülővárosában Gy.-Sz.-Miklóson 27 ezer forinton leánynevelő intézetet építtetett, annak vezetését az irgalmas nővérekre bízván, 25 ezer frt tőkével és több fekvőségekkel javadalmazott, ugyanott azon ősi telken, hol született, öt munkaképtelen szegény számára 3000 frton menedékházat emeltetett, a szegények ellátására 8400 frt alapítványt tett és az épület fentartását adományozott fekvőségekkel biztosította; Gyulafehérvárt a «Pius Samaritanus»-nak 7400 frton vett és kibővített épületes telket adományozott; ugyanott iskolatelket vásárolt s elemi iskolát építtetett 10,000 frt költségen; a papnevelő-épületet 11 ezer frt értékben kibővítette s a Thomistica philosophia előadására 10 ezer frt alapítványnyal kathedrát állított föl; ugyanott felállítandó főiskola Lyceum academicum alapját 100 ezer frt alapítványnyal megvetette; ő felsége ezüst menyegzőjét a szegényebb tanítók jobb javadalmazására tett 30 ezer frt alapítványnyal örökítette meg, sat. 1880. máj. 1. súlyos betegségbe esett, szélütés érte s 1882. márcz. 23. meghalt Gyulafehérvárt.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái
Garay János: Badacsony ormán
Ottan álltam Badacsonnak
Lejtőjén a szent helyen,
Hol a regék dalnokának
Áll hajléka a hegyen.
Ittam a forrás vizéből.
Mely csörögve serked itt;
Hippokrene bű-vizének
Véltem inni cseppjeit.
A diófa, mely alatt ült,
S melytől zengett szép dala,
Terebélyes sátorával
Szent hüsébe csal vala.
S széttekinték a vidéken
Kéjgyönyörtől ittason,
Lenn, előttem játszva zúgott
A tündéri Balaton.
S im, kibukkan sima tükrén
Háromszínű lobogó,
Mint egy óriási hattyú
Tör felém a gőzhajó.
Mintha a költőnek lelkét
Látnám jőni a vizen…
Kél a szellő s ajkaimról
Hozzá üdvözlést viszen.
Ő tovább száll, végig úszsza
Balatonnak árjait,
Megmosolygja partja hosszant
Hegyeit, várromjait.
Melyeket, mig élt közöttünk,
Megdicsőjtett szép dala –
Én pedig szívembe irom,
A miket láttam vala.
Kolozsvár és az április 22-i nagy tűzvész.
Marosvásárhely, a székely főváros után Kolozsvárt, Erdély fővárosát s az erdélyi magyarság politikai, közművelődési és nemzeti életének központját is gyászos csapás érte az április 22-én pusztított nagy tűzvész által. A kolozsvári tűzoltók, kik Marosvásárhely segedelmére oly testvéries készséggel siettek, alig pihenték ki magukat, midőn saját városuk kebelében hívta őket munkára a pusztító elem. (…)
Kolozsvár Erdélynek fő- s az egész magyar hazának sok tekintetben második városa. A közművelődésnek annyi áldást hozó intézetével Budapest után az országnak egyetlen városa sem dicsekhetik, mint Kolozsvár. Ott virágzik hazánk második tudományegyeteme, második nemzeti múzeuma és második nemzeti színháza, ezeken kívül van benne katolikus, református és unitárius főiskola, több állami és magán tanintézet, számos közművelődési és jótékony egylet, több nyomda, stb.
Kolozsvár, melynek a legutóbbi népszámlálás szerint 26000 lakója van, a Kis-Szamos völgyében fekszik, ott, ahol egykor némelyek szerint Zeugma dák város, a dákok legyőzetése után pedig Claudia római gyarmat állott. A völgyet középmagasságú hegysorok szegélyezik, melyeknek ormait erdőségek, oldalait meg itt-ott szőlőültetvények borítják. Magát a várost körös-körül szép kertek és szőlőhegyek környezik, melyeknek üde zöldje közül kellemes nyaralók s kisebbszerű tanyák mosolyognak le a városra. Nyugot felé a Hója-hegy magasabb csúcsa emelkedik, vele szemben Kolozsmonostor terül el, melyet a kertek és házak szakadatlan sora kapcsol össze Kolozsvárral, kelet felé más helységek látszanak. Kolozsmonostornak nemrégen épült szép gazdasági intézete már messziről szemébe tűnik a Szamosvölgy hosszában közelgő utazónak.
Kolozsvár egészben véve szabályosan épült, csinos város. A belváros négyszöget képez, melyet régebben magas, de már omladozó kőfal kerített, a kőfalat és az ódon színezetű bástyatornyokat újabb időben kevés kivétellel mind lerombolták. Az utóbbiak egyikét, az úgynevezett kurta Szappan utca végén, tűzoltó őrtoronnyá alakították át, mely azonban a közelebbi nagy tűz alkalmával szintén leégett. Öt régi kapuja, melyek közül ma már egy sincs meg, ugyanannyi külvárosba nyílt. E bástyakapuk s a még itt-ott fennálló tömör és szilárd kőfal képezték az egykori várat, mert az északnyugati hegyfokon emelkedő úgynevezett Fellegvár újabb keletű. A belváros északnyugati részét Óvárnak nevezik, mert ez a város legrégibb része s hajdan külön várkerítéssel volt megerősítve, melyből némi falmaradvány ma is látható. A belváros általában csinos, városias, utcái szélesek és szabályosak. Középpontját a négyszögletű, terjedelmes Fő tér képezi, melynek közepén a római katholikusoknak egészen faragott kövekből gót ízlésben épült impozáns főtemploma áll, a 60-as évek elején bevégzett magas tornyával. Körös-körül szép nagy épületek emelkednek, ezek közt a városháza, az ódon Bánffy-ház, gr. Teleki Domokos háza, a b. Jósika-ház. stb.
(…)
„Kincses Kolozsvár” – így nevezték hajdan e várost -, de a sok háború, ostrom, harácsoltatás és adóztatás, s különösen a múlt század első felében gyakran előfordult nagy égések miatt jelentékenyen aláhanyatlott és elszegényedett. Lassanként azonban ismét emelkedni kezdett s kivált 1790 óta egyre gyarapodott és csinosodott és bár hajdani fényét s főleg a „kincses” elnevezést újból igénybe vehető jólétet és gazdagságot nem sikerült egészen visszaszereznie, azért az országnak mégis elsőrangú városai közé tartozott minden tekintetben s fölvirágzása előbb-utóbb még nagyobb lendületet vesz vala, ha ebbéli törekvésében a közelebbi nagy tűzvész ismét sok időre vissza nem veti. A tűz a hosszú Szappan utca közepe táján egy szabó műhelyéből ütött ki április 22-én du. fél 5-kor. Alig négy óra alatt elpusztította a városnak nemcsak ama hosszúkás négyszög alakú részét, mely a Híd és Magyar utca, a Kis-Szamos és a régi kőfal között ki a Széchenyi térig elterül, s mely szűk utcáival s közvetlenül egymás mellé épített, nagyobbára zsindelyfedelű apró házaival különben is valóságos tűzfészek volt, hanem a dühöngő szél átvitte a tüzet egyfelől Belmagyar utca alsó végére is, hol a belváros felé továbbterjedésének csak a Fröbel-intézet tűzfala vetett véget. Másfelől pedig a Széchenyi térnek északkeleti végén keresztül a hídelvei városrészre csapott át a pusztító elem, hol az Új utcában egy egész utcasort, a külső Király utcában pedig három telket hamvasztott el. A Belmagyar és Híd utcák s velök együtt a belváros többi része a legnagyobb veszélyben forgott. A kár és csapás így is roppant nagy, mert a városnak az a része pusztult el, amelyben szorgalmas iparosok laktak, kik fáradhatatlan munkájok gyümölcseiből tisztességesen éltek ugyan, de házuk, műhelyök és iparszerszámaik elpusztulása által a szó valódi értelmében mindenöket elveszítették.
Középületek és intézetek nagyobb kárt nem szenvedtek, kivéve a derék tűzoltó testületet, melynek őrtornya, egész telepe s majd minden szerelvénye a lángok martalékává lett, s az egylet összes kára körülbelül 20000 ft-ra megy. A város maga is 6000 ft kárt szenvedett. Annál nagyobbak, mert alig helyrehozhatók a magánosok által szenvedett károk, hivatalos adatok szerint a tűz 88 házas telket pusztított el, a leégett fő- és melléképületek száma jóval többre megy 200-nál, miután egy telken három, sőt négy épület is volt. Az égés által 156 család 606 családtaggal szenvedett kisebb-nagyobb kárt. E kár meg nincs felvéve hivatalosan, de bizonyára több százezer forintra megy.
S. L.
Vasárnapi Újság, 1876. 18. sz.
A budapesti kellemes nyári mulatóhelyek egyike, hová a polgárság vasár- és ünnepnapokon leginkább szeret kirándulni, a Zugliget szomszédságában levő úgynevezett Lipótmező, mely regényes fekvésű nyaralóin s mulatóhelyein kívül még arról is nevezetes, hogy ez szokott rendesen enyhet adó tanyája lenni azon kegyes embereknek, kik a budai hegyekben, az innen nem messze fekvő Remete Mária csodatevő kápolnájába egész nyáron át bizonyos napokon, de legkivált Mária- és Kisasszony napokon csoportosan zarándokolnak, s kik hazatértökben itt szokták fáradalmaikat víg mulatozás közben kipihenni. De újabb időben sokkal nagyobb nevezetességre vergődik azon roppant kiterjedésű, s már befejezéséhez közel álló országos építmény által, melyet ide mellékelt képünkben bemutatni szerencsénk van.
Hazánk ezidő szerinti legnagyszerűbb építményeinek egyike ez, mely a szenvedő emberiség legsajnosabb betegségeinek, az elmebetegeknek ápolására s gyógyítására van szánva. A lipótmezei országos tébolyda építése még 1861-ben kezdődött meg, de különféle okból – melyek között a már meglevő tervek változtatása is előfordult -, a rá következő években abbahagyatott, mígnem ismét fölvétele 1864-ben történt, s azóta szakadatlan eréllyel folyt a nagy munka, úgy, hogy az idén már annyira előrehaladott, miszerint a nagyszerű mű befejezését a jelen év végével bizton remélhetjük.
Képünk e nagyszerű épületnek csak főhomlokzatát mutatja, mely kelet felé van irányozva, s mely az előtte elterülő, újonnan alakított csinos angolkertből meglepő szépséggel, óriási palotaként emelkedik ki. Egész hossza mintegy 120 ölnyi, melyből a jobb s baloldali szárnyépületeknél 20 ölnyivel előbbre nyúló, tömör négyszegű oszlopokkal díszített középrészre 46 öl esik. Ennek legfelsőbb középrészét óriási kőből művészileg faragott kolosszális nemzeti címer s korona díszíti. Az épület ezen oldala három emeletet mutat, habár belső részében már csak kétemeletes, s innen van, hogy az oszlopokon nyugvó csinos nyílt erkély – honnan Budapestre gyönyörű kilátás nyílik – egészen a második emeletre szolgál, míg alatta kocsival is kényelmes feljárást nyújt az épület emeletes főbejáratához, mely tulajdonképpen az épület beljében már csak földszintet képez. Az egész épületnek 9 tágas udvara van, s keletről nyugatra terjedő összes és fő szélessége 70 öl, míg a szárnyépületeké 50.
Az épület belső berendezése nem hagy semmi kívánnivalót, tágas és világos folyosók kötik össze az egész épületben a közlekedést, melyek mindegyike úgy van építve, hogy télen légfűtéssel melegíthető, a különféle elmebetegek számára külön osztályok vannak felállítva, mégpedig mindenikből kettő. Egy a nők, egy a férfiak számára. De legérdekesebb, habár legborzasztóbb még lakók nélkül is azon osztály, hol a dühöngő elmebetegek fognak tartatni. Ezek két oldalról folyosók között levő, egy-egy személyre szóló, valóságos börtönforma szobák, melyeknek csak kívülről nyitható roppant erős tölgyfa ajtói az egyik folyosóra nyílnak, a másik folyosóra pedig kettős vasrácsozattal ellátott ablakaik, melyekre ezenfelül még erős tölgyfa redőnyök olyképpen vannak alkalmazva, hogy a felvigyázó, ki az ablakok alatt sétál, egészen elzárhatja velök a betegtől a világosságot. A felügyelők lakszobái oly helyeken vannak, honnan két, sőt, három folyosón is végigláthatnak.
Vannak itt rendes fürdőszobák, nagyszerű vízvezeték, stb, egyszóval minden kigondolható kényelem és csinosság. A szelídebb s javuló betegek számára az épület középosztályában két csinos templom szolgál az istentisztelet gyakorlására, éspedig egyik a katolikusok, a másik a protestánsok számára.
Az udvarok mindegyike csinos kis kertté lesz varázsolva, s mindenik közepét vidám szökőkút ékesítendi. Mindezen udvarokon kívül pedig vannak még azon elkülönített kertek az épület háta mögötti erdőben, melyek falak által férfiak és nők számára el vannak különítve, s hová az emeletről két külön, oszlopokon nyugvó fedett folyosón juthatunk ki.
Képünkön kétoldalt a belső kerítéseken belül még két egyenlő alacsony épület teteje is látszik, ezek a gazdasági épületek, valamint lentebb ismét az országút szélén két hasonló házacska, ezek a főbejáratot környező kapus és kertész csinos lakházai.
Zombory Gusztáv
Amikor a katonaság átvette a Csillagda épületét (1866.), a pontos időt jelző harangot és a műszereket el kellett költöztetni. Először az egyetem jött szóba, de nem találtak megfelelő helyiséget hozzá. A Helytartótanács Pest városát utasította, hogy a Városháza épületében adjon helyet a déli idő jelzéséhez szükséges eszközöknek. A megoldást Buda találta meg: rendeltek egy passzázscsövet az időmeghatározásra és Schenzl Guidó, a budai főreáltanoda igazgatója 1867-ben elvállalta, hogy az iskola erkélyéről puska- vagy ágyúlövéssel fogják jelezni a delet.
1883. szeptemberében Trefort Ágoston miniszter javaslatára a Műegyetem Múzeum körúti homlokzatán egy órát helyeztek el, attól kezdve Pesten is volt pontos idő-szolgáltatás.
1891-ben megszűnt az időjelzés, akkor már csak a Múzeum körúti óra maradt az egyedüli igazodási pont, de csak annak, aki arra járt. Az órások is oda jártak, hogy műhelyükben mindig helyes időt mutassanak az órák. Végül aztán az órások javaslatára és a budai polgároknak engedve a város beleegyezett: 1892. január 12-én újra eldördült a kis ágyú.
Egyszer az öreg ágyú (hol mozsárról, ágyúról, karabélyról, mordályról, hol pisztolyról esik szó) elromlott, nagyon megütötte a lövéseket végző szolgát, ekkor újat kértek a fővárostól, de a kéréssel rosszul jártak, mert 1904-ben a Fővárosi Tanács abbahagyatta az időjelzést, elrendelte a fegyver beszolgáltatását és megszüntette az időjelzésért felelős tanár évi 400, és a segédje 72 koronás juttatását. Kimondták, hogy fölösleges a szolgáltatás.
De a budaiakat nem olyan fából faragták, a mindennapi lövöldözést nem hagyták, a hagyománytisztelet akkor még becsület dolga volt. A tanács beadta a derekát, megjavíttatták az ágyút és újra lőni kezdték a delet a Főreáliskola erkélyéről. Pontban délben Budán mindennap újra megállt az élet egy percre, hogy mindenki beállíthassa az óráját.
A háború alatt is így jelezték a delet, viszont 1919-ben Kun Béláék gyakorlatilag betiltották („nem jutott puskapor”). Bukásuk után a budaiak újra követelték a lövések megindítását és 1920-ban a város kormánybiztosa el is rendelte az időjelzés újrakezdését. Egészen 1936. végéig durrogtattak, de akkor ismét leállította a főváros, hivatkozva ismét arra, hogy elavult dolog, hiszen van már rádió, amely segítségével bárki bárhol megtudhatja a pontos időt. Úgy látszik, a budaiak ekkor se hagyták magukat, megint valóságos mozgalmat indítottak, mely élére Ripka Ferenc volt polgármester és Hellebronth Antal, a Vitézi Szék vezetője állt, ennek eredményeképpen a következő év július 15-én újra eldördült a mozsárágyú, de most már egy elektromos szerkezet automatikusan sütötte el.
Biz’ az csak Svábhegy maradt! Hiába kereszteltük el Széchenyi-hegynek. Hanem azért mégis kedves hely és sok szép emlék lesz hozzácsatolva. Az irodalomban is lesz nevezetessége, mert több olyan nyaralója volt, amelyben írói körök szoktak megfordulni. Jókai villája, a Fridvaldszkyé (melyben a kedves emlékű Bérczy Károlyt szokták volt nyáron felkeresni barátai) szintén nevezetesek, de nem kevésbé nevezetes a boldogult Eötvösé, kinek emlékét a költő, a philosoph és az államférfi hármas babérjával koszorúzta meg Magyarország.
A budapesti ember, mikor a fogaskerekű vaspályán fölhengereg, nagyon keveset törődik vele, hogy az a vendéglő ott az állomásfőnél miféle hely volt azelőtt. Legfeljebb azt keresi: „jó-e a ser, ízletes-e a rántott csirke és borjúszelet, megjárja-e a bor, friss-e a vaj, nem podvás-e a retek?” Ha valami szellemek lengik is körül a jó nyárspolgárt, azt hiszi, hogy az csupán a friss szellő fuvallata, melyet vasárnap délután oly jól esik (palástul vetve a kabátot) egészen szabadon élvezni a héten át munkában görnyedt testnek.
Hanem a jó vidéki ember, a vándortanuló, a lelkes magyar ember másra is gondol mint a főváros egyik rendkívüli közlekedési eszközére, mikor a fogaskerekű vasúthoz készülődik. A „Karthausi” és a „Gondolatok” írója jut eszébe, kiről hallotta, hogy ott fenn a Svábhegyen, a Karthausi-völgyre tekintő épületben sokat időzött, talán írt is, sőt talán épen ott írta egyik vagy másik kitűnő munkáját.
A múzsák elköltöztek már onnét, édes barátom! Eötvös emlékéből keveset fogsz ott találni, ha felmégy is! Bacchus vagy legföljebb Terpsychoré vette birodalmába a költő hajlékát, s a fogaskerekű vaspálya tulajdonosai, azt hiszem, egész nyáron át szívesen elengedik azt a csendet és magányt, mely után te óhajtozol, hogy a költő szellemével minél kellemesebben, minél mélyebben elmerenghess, elboronghass.
Itt is olyanforma történt, mint az angol nagyvárosok egyikében, hol egy templomot vettek meg vasúti indóháznak. A költő hajlékából fogadó lett! Vagy mit? Hiszen megírta Petőfi, hogy az isten házából is lehet csárda! Hanem hát ami versnek szép, azért nem mindig könnyű azt az életben megszokni!
A báró Eötvös József nyaralóját először tulajdonképen Trefort vette s úgy adott belőle részt barátjának és vőtársának, Eötvösnek. A két család évekig lakott ott együtt, s a forradalom előtt Eötvös gyakran járt fel és le lóháton, néha naponként kétszer is, mert ebédre is felment övéihez. Első minisztersége alatt is ott töltötte a nyarat, s a forradalom után is oda tért vissza családjával. A nyaralót éppen úgy elpusztítva találta a hazatérő költő, mint annyi mindent abban a honban, melynek népét, visszatérve, annyira nem találta boldognak. A visszatérőknek volt mit helyrehozni.
Mikor Trefort vidékre költözött családjával, akkor vette át az egész nyaralót b. Eötvös, s – amiben eddig sem gátolta senki – ezután egészen kedvére rendezkedett. Virágok, bokrok, fák, füvek ápolásban részesültek, s az eszmék szellemi világában élő költő és tudós a természettel is jó harmóniában élt, s amit ápolására tehetett, szívesen és szeretettel adta meg. A szép rózsákon és más virágokon kívül volt ott egy óvatos gonddal kezelt melegágy, melyből a tavasz első ékességei gyanánt szebbnél szebb jácintok kerültek elő, hasonlók a gazda költői eszméihez, melyek a színbeli választékosság és dísz mellett soha sincsenek az illat mélyebben ható bája nélkül. Eötvös a nagy nyárilak mellé, mely most vendéglőül szolgál, attól nem messze egy pár szobából álló kis épületet is emeltetett, ahol az árnyas kis svájci lakban gyakran időzött egyedül, gondolataiban elmélyedve vagy munkáin dolgozva. Ezt a kis lakot, mely most egy melléképülettel kibővítve kávézó hely, ma is „Karthausi-lak”-nak nevezik, s a völgyet „Karthausi-völgy”-nek.
Pedig a legendák körébe tartozik az a hír, mely újabban terjedt el, hogy a Karthausi-t is itt írta volna, mert talán akkor még nem is volt a villa megszerezve, mikor az a „bánatnak könyve” már megjelent, de annyi tény, hogy Eötvös nagyon szerette ezt a szép helyet, s mint előbb Trefort, úgy később ő is sokat költött rá, hogy minél kedvesebb helye legyen családjuknak. Szeretett itt Eötvös dolgozni, írni s hogy a Sváb-hegy valóban kedves helye volt, mutatja az is, hogy – óhajtása szerint – mind a két lányának ott a Sváb-hegyi kápolnában volt az esküvője.
Ami kenyér (hogy a török mondást Mikes Kelementől elkölcsönözzem) számára itt volt letéve, az bizonyára sokkal több boldogság közt kelt el, mint amit a budai várban és a Sándor utcában kellett elélnie. Csak kevésen múlt, hogy ő is arra nem fakadt: „Óh, az én elhibázott életem!”
De ne tegyünk szemrehányásokat az ő nevében. A jövő kor írója, ki Eötvös életrajzát készítendi, majd igazat szolgáltat neki azokkal a képviselőkkel szemben, kik heteken át támadták, ostromolták, gyanúsították, hogy aztán a végén egy milliót szavazzanak meg neki mégis bizalomból, melyet nem kért.
Óh, beh nehéz volt akkor szatírát nem írni, neki is – másnak is!
Vasárnapi Újság, 1875.
Mai címe: Karthauzi u. 14.