Székelyudvarhely, a református templom és kollégium a múlt század elején.
Az udvarhelyszéki székelyekről
Midőn két jól megnőlt udvarhelyszéki székelyt mutatunk be az olvasónak, nincs szándékunk értekezni azoknak, jobban mondva, a székely nemzetnek eredete felett, mely némely történészek szerint oly kétséges, mint akárhány magát a bortermelő Noéig fölvívő büszke család nemzetségi fája… Habár a mi jó atyánkfiái magukat Atilla egyenes utódainak vallják. Nem célunk vizsgálni azt sem, hogy a székelyek kezdetben – mennyire ti. adattal fölmehetni – jogban egyenlő, lovas és gyalog osztályokra oszlottak, s hogy később e demokrata nemzet hivatalviselőiből kinőtte magát a harmadik, a főnemesi (potior, primor) rend, miáltal kezdetét vette a jogrövidítés kora, annyira, hogy a ,,primipilus” és „pixidarius” rendnek előbb kérelmezések, majd fegyverrel kelle joguk védelmére föllépniök, minek következtében aztán János Zsigmond idejében emeltettek az átkos emlékű Székelytámad és Székelybánja várak a székelyek legyőzetése emlékéül. Nem terjeszkedünk ki részletesebben arra, hogy a Bethlen Gábor alatti lustralis könyvben 1614-ben a Székelyföldön általánosan a lakosoknak már nyolc osztálya fordul elő, noha ez osztályozás dacára azután is a legkésőbbi időkig úgy oklevelekben mint a közéletben a nemzet maga a „trium generum” nevet viselte, hogy az I. Rákóczi György alatti lustralis jegyzékben 1635-ben, midőn e fejedelem, avégett, nehogy a székelység fegyveres ereje megfogyjon, a jobbággyá lett székelyeknek előbbeni állapotba való visszahelyezését elrendelte, akárhány székely neve után ez áll: recuperatus (visszahelyeztetett), megneveztetvén azon főnemes is, kinek szolgálatából előbbeni rendébe visszahatott. Mellőzzük a székely határszéli katonaságnak 1764-ben történt felállítását, habár Mádéfalva siralmas nótája mindezideig füleinkbe cseng, valamint azt is, hogy a székelyföldi szolgáló embereknek – hacsak királyi adománnyal illetett birtokon nem laktak – az 1848-i erdélyi 4. törvénycikk balmagyarázata után maguknak kelle saját magukat megváltaniok, s ezt is csak úgy tehették, ha ők vagy elődeik a szolgálattal terhelt telekben 1810-20 előtt is benne laktak… Ezúttal csupán néhány népismertetési adatot kívánunk följegyezni a székelyekről, mégpedig képünk alkalmából csakis az udvarhelyszékiekről.
Az udvarhelyszéki székely, mint átalában a többi, jószívű, vendégszerető, lelkesülő, adakozó, habár szorosan tartja azt az elvet, hogy „nem jó a takarózón túl nyújtózkodni”, bátor, de a harcban jobban hasznát vehetni csatárláncban vagy rohamban, mint a tömeges felállítás által, s e bátorsága békés időben is olykor tettlegességre fajul át, minek egyik tanúbizonysága az, hogy e szék legújabb bűnügyi statistikája is legtöbb nehéz testi sebzési bűntényt mutat föl. A közügyek, a haza sorsa iránt mindnyája nagy érdekeltséget tanúsít. Szorgalmatosak és munkások, öltözetük saját gyártmányuk, házaik, gazdasági eszközeik legnagyobb részben saját munkájuk.
Egyik jellemző tulajdonságuk még a csúfondárosság, annyira, hogy ritka ember, kit köztök gúnynévvel nem tisztelnek meg, s e részben éppen nem kímélik a magas állású személyeket sem. Így Báthori Zsigmondot, miután a himlő megkelte, elnevezték „tarka Zsigá”-nak, egy későbbi fejedelmet pedig, ki a só árát föllebb rúgtatta, „Sós” melléknévvel tiszteltek meg.
Az udvarhelyszéki székely széles vállú, karcsú derekú s inkább hosszú, mint rövid termetű. Arca szabályos, haja szőke s szemei általában kékek. Öltözetük gyapjúból készül, olykor marhaszőrrel kevertből. Segesváron vagy Udvarhelyen készített kalapjuk közép törpeségű és széles karámú, télben azonban e kalap helyett fekete báránybőr, legtöbbnyire magas süveget hordanak, mellyel a jobb székely gazdák szintúgy fényűzést űznek.
A felsőöltönyt, melynek egyike fel-, másika pedig lesimuló gallérú, ujjasnak nevezik. E felsőöltönyük 1859. óta zsinórral van szegélyezve. A nadrág rajtuk fehér gyapjúharisnya, kék posztószéllel szegélyezve, melyet azonban újabb időben fekete vagy vörös zsinór váltott föl. Csizmájuk hosszúszárú, borjúbőr, mindkét felől a húzó kifityegvén. Némely helyeken, pl. Székelykeresztúron és vidékén e hosszúszárú csizma helyett bokáig érő, oldalt fűző cepök-öt (cipőt) viselnek. Ez öltözethez kiegészítésképp odajárul a borz-tarisznya, amely kevésbé módos embernél borjú-, sőt vászontarisznyává változik, ebben a dohány és pipa foglalnak rendesen helyet, olykor egy lapos erszény társaságában, mely a kovát, acélt, taplót tartalmazza.
Buda visszavételekor szomorú képe vala a városnak. Amely várban másfélszáz esztendeig a török lakott, annak valami fejedelmi aspektusa úgy sem lehet s ne feledjük el, hogy akármi dűl vagy roskad, azt a török föl nem építi, ki nem javíttatja. Arra azután még egy heves, hosszú ostrom, ágyutűz, rohamok, s elképzelhetjük, hogy mit talált a felmentő sereg 1686-ban!
Újra kellett tehát építeni, benépesíteni, rendezni az egész Várat. 1687-ben Pesttel egyidejűleg kezdik benépesíteni Budát. Pestnek 1687 végén harminchat polgára volt, Budának ellenben nyolcvankilenc. Budán még hetvenkilenc ép ház volt s a Vízivárosban tizenkilenc. Volt pediglen ezek között a házbirtokosok között egy varga, egy festő, egy borbély, egy fürdős, egy kifőző, egy kovács, egy lakatos, egy építőmester, egy nyerges, egy posztós, egy kirurgus, egy szíjjártó, ellenben két bognár, két késes, két kőfaragó, két mészáros, két patikus, három korcsmáros, három pék, három üveges, de öt asztalos. Ezeken kívül kereskedő vala hét s állami tisztviselő – többnyire katonatiszt — huszonhárom. Ismeretlen foglalkozású is volt vagy tizennégy. Ezek közölt lehetett – mondja Schmall – vagy egy kőmíves is. Mert mire jó az építőmester, ha nincs hozzá, aki építsen? De hát, egyelőre arra nem is volt nagy szükség, mert az 1689-i Zaiger über die Vöstung szerint ez esztendőig egy házat építettek föl. Az építkezés tehát nem vala szorgos. Ellenben a háziurak száma 1687-től 1696 végéig háromszáztizenkilencre szaporodott. A három legrégibb budai família: az Aigner-, a Christen- és a Perger-familiák. Hozzájárul ezekhez még a Thoma-család. Magyar neveket a családok között vajmi bajos felfedezni, mert részint nincsenek, részint úgy ki vannak forgatva írásilag, hogy bajos rájuk ismerni. Valószínűleg nem dokumentumot mutattak föl az összeírás alkalmával, hanem bemondták a nevüket. S hallás után szörnyű szavakat ír vala le a budavári német skriba.
Mégis ki lehet silabizálni egynéhányat. Így a császári postamester, ha nem is magyar. de a neve olyas hangzású: Salgáry Péter. Van azon kívül is egy-kettő, így rá lehet ismerni a Czeglédi névre, az Esztergályos névre s kétségtelenül az Eszterházy herceg nevére. Van azonkívül egy Juhos nevű is. 1609-ban már 312 polgárt mutatnak ki, ezek között magyar negyvennégy. 1714-ben hatvan német polgár mellett harminckilenc szláv, negyvenöt magyar s tizenkilenc egyéb nemzet van felsorolva. A házbirtoklások listájából is kiválogatok egyet-kettőt, hogy ízelítőt adjak belőle, milyen háziurak bírták a megmaradt s nagy lassan reparálódó házakat. Így a Fő tér 8. számú házát (ma Disz tér) egy pattantyús bírta, 1688-ban aztán Salgáry Antal császári postamesternek adták. Ennek halála után ugyancsak Antal nevű fia – kamarai perceptor – örökölte 1728-ban. Ennek özvegyére szállván a ház, megvette tőle 4750 forinton Beer Kajetán patikus 1777-ben. De Salgáryék per útján visszaváltották 1812-ben, s több évi birtoklás után Hirmer János vette meg 12000 forinton A 10. számú Fő téri ház Ceresola Venerio császári műépítőé, aki hetven forintot fizet érte. 1711-ben megveszi Passardy János Péter kétezer és ötszáz forintokon, 1756-ban már négyezer forintot fizet érte Payerhuber György. 1718-ban Pallaus József sörfőzőé, s tartozik a házhoz még kilenc hold föld a Gellért-hegyen, s hét és fél hold a Kútvölgyben. 1757-ben megvette Aigner Mihály 3800 forinton, míg 1821-ben már 29000 váltó forintot ád érte Geöcs László udvari tanácsos.
No még egyet a sok közül. Nem is utolsó hírre-névre vergődött a Zöldfa-téren (később Iskola tér) a 195. számú. Ez hajdan Kont nádor háza volt s külön néven a Vörös sündisznóhoz címzett háznak nevezték, mint ahogy régen inkább a címeréről mint a numerusáról ismerték a házakat. Ebben tartották Budán az első színi előadásokat, persze a németeket. „Zum roten Igel” volt a ház becsületes neve s már 1780-ban komédiáztak benne gyerekek, mert gyerekelőadások tartattak kezdetben, aztán színészek is. Elég jó állapotban lehetett az ostrom után, mert a fent érintett Zaiger (Útmutató) azt, írja, hogy „Das Haus zum Roten Igl genannt hat guet’s gemauer (ein egghaus beym gruenen baum), hat gvölber vnd keller”
Első tulajdonosa valami Andreas Siegel nevű Tuchmacher, és Schmall szerint a ház a nevét is ettől a gazdájától vette, mert a külön színnel írott S-et, úgy látszik, nem respektálták, csak Igelnek nevezték a házat s a gazdát egyaránt, de mert – az én egyik kútfőm szerint – vörös ember vala a tulajdonos, hamar készen volt a budai determináció: Haus zum roten Igel.
Nemsokára korcsma lett belőle, később füszerkereskedés. Mindig „roter Igel” maradt azért, később Bischoff Orsolya tulajdonába megy át, 1760-ban Bischoff Gáspár kötélverő, ettől a fia, Ferenc örökli. 1777-ben licitációra kerül s megveszi Neupauer Mátyás kőmíves mester (No, van már kőmíves is!). 1828-ban aztán megveszi huszonnyolcezer forintért Hoen Antal, a nemzeti iskola tanítója.
Zsidót keveset találok a lakók listájában. Csak a következők türetnek meg – hiszen Kollonics tűzzel-vassal üldözte őket: Feith Hirsch, Náthán Jakab, Bacharach Wolf és Bürgel Sámuel. Letelepültek szegények a kamaraigazgató oltalma alatt, hogy aztán később a strázsamesterekkel kidobassák őket famíliástul, cókmókostul. Kis motyemotyójukat az utcára hányták, őket magukat pedig végigkergették az utcán és kihajtották a kapun. A törők kiűzetése után a várat német települők lepték el, a Tabánt és a Vízivárost pedig rácok. Ezek eleinte apró kalyibákat építettek és a hegyoldalon szőlőket plántáltak. A rácok voltak a lakók közt többségben, de azért a közkormányzatba semmi beleszólásuk sem volt, hanem adóztak és dolgoztak. Sem a tanácsban, sem a község vezetésében részt nekik nem engedtek. 1696-ban egy kormányszéki rendelet rendet akar csinálni a települők között s megparancsolja, hogy a földművelőket; telepítsék ki a Kunrétre (vagy Kunmezőre), a kereskedőket pedig vigyék át Pestre. Ott alakítsanak egy rác községet s kormányozzák őket saját rác bíráik. A rácok azonban nem mentek. Ők – úgy mondának – házakat építettek, szőlőket ültettek, ők hazátlanokká nem lesznek, inkább kivándorolnak Oroszországba, de a gyanús emberekkel tele Pestre, melynek közbiztonsága a legkezdetlegesebb, utcái rondák és sárosak, aztán meg nagyrészt még lakatlan is, nem mennek. Hát hogy kereskedjenek ott? Egyszóval: nem engedelmeskednek.
A kormányszék felírt Lipót királyhoz, de felfolyamodtak a rácok is, s szerencsére valami Wolf nevű jezsuita páter volt a közbenjárójuk. Az elmondotta, hogy a szegény rácok teleültették a hegyoldalt jóféle kadarkával, egyre csinosabb házakat építenek a Tabánban – némelyiknek a maradványa még most is ott düledez -, aztán pompás vörös bort szűrnek, egyszóval: semmi kedvük Pestre költözni. Lipót aztán meg is engedte nékik a továbbmaradást. Ők pedig szorgalmasan szüreteltek és kereskedtek a borukkal, melyből valami Sedwig nevű kereskedő 1700-ban vagy ezer csöbörrel vitt ki Londonországba. Így akart a francia boroknak konkurenciát csinálni, de a franciák felförmedtek – a francia mindig érzékeny volt az erszényére – s egyszerre vagy százhetvennyolc tiltakozó felirat omlott a londoni parlament zöld asztalára. De a parlament mégis elvetette a tiltakozásokat és megengedte Sedwignek, hogy tovább importálja a vörösbort. Úgy látszik, a gyapjúzsákon ülő speaker is megkóstolta, sőt, valószínű, hogy a képviselők is. Ennek aztán híre ment külföldön s a budai vörös bornak olyan reklámot csapott, hogy nem győzték termelni, küldeni, Volt is ára! Ma ugyan tíz litert se vehetnénk azon, amit akkor egy akóért vagy vödörért adtak, de hát nagy pénz volt az akkor mégis !
A Várban magában a németek aztán elterpeszkedtek, minden házat lefoglaltak maguknak, magyar ember mindössze csak három kapott házat a Várban. De ezek nem kisebb emberek valának mint a nádor, az országbíró, no meg az esztergomi prímás!
Mikor 1687-ben a Várban lakó polgárokat forma szerint felesketik az uralkodó iránti hűségre és polgári kötelességeik teljesítésére, quasi megalakul a budai polgári testület. Ez a felesketés szeptember havában történt, ezzel mintegy konszolidálták a budai polgárságot. A polgárok élére aztán a katonák közül választott a felettes hatóság, s a város ügyeinek vezetésére ebenhofeni Brenner Farkast állították. Brenner Farkas Lipót Endre császári kapitány, aki a tanács formális megalakulásáig mintegy polgármesteri tisztséget visel. II. Lipót 1687. november 7-én tudomásul veszi és jóváhagyja a polgárok fölesketését, úgy mint Brenner Lipót Farkas András megbízatását. Hatósági jogokat azonban csakis a kamaraigazgatóság felsöbbsége alatt gyakorolhatnak. Mindenekelőtt azonban magisztrátust kellett szervezni. Fel is írtak eziránt Bécsbe, de a válasz késett, holott Pest városa is mozog ezirányban. Végre megjön Bécsből az utasítás, hogy alakítsanak tanácsot.
De kik közül? Írni-olvasni tudó ember nem sok von a purgerek között. Aztán meg megbízni igazában csak a katonákban tudott a kamarális direkció. Tehát a többségnek katonának kellett lenni. Ignorálni azonban az iparosokat sem lehetett – hiszen ők voltak a polgárság zöme -, így tehát egyet-kettőt azok közül is be kellett választani. Így alakult meg aztán Buda tanácsa. Minthogy a pesti tanács kinevezési okmánya – mert a tanácstagokat kinevezték és nem választották – 1688. június 10-én kelt, valószínű tehát, hogy a budai magisztrátus is ez idő tájt kapta a pouvoirját. Van azonban egy okmányunk, mely a működés megkezdésére az évi június 20-án hatalmazza fel a magisztrátust. A tanács tagjai lettek: Prenner, a polgármester, Bösinger vagy Pösinger Ferenc Ignác patikárius, Ceresola Venerio, császári műépítő, Faber Hieronimus ismeretlen foglalkozású polgár, Hohenwarter Mihály, császári sóhivatali tisztviselő, Lenk Henrik, császári hadélelmezési igazgató, Salgáry Péter, császári postamester, Stein Vida, császári fegyvermester és Unger János kereskedő.
Tehát a nagy többség katonatiszt, következőleg a szoldateszka és a vak engedelmesség uralkodik a tanácsban.
Szindikus lett Küchl Miklós, akit nem a kamara nevezett ki. A tanács tehát megalakult, s a szolgalelkű német officérek kormányozták Budát, mégpedig német szokások és német regulák szerint, így, akármi bonyolultabb kérdés fordult elő, nyomban írtak Ruszt vagy Sopron városok hatóságainak tanácsért. Azok pedig megbízható német kondiciójú városok valának.
Ha pedig valami törvénykezési ügy fordult elő, amiben kissé megakadtak, akkor az alsó-ausztriai német tartományi rendtartást vették elő. S ha Ruszt vagy Sopron nem adhattak felvilágosítást vagy útmutatást, segített Niederösterreich. A város és a haza védelmének kérdéseiben pedig a polgárság Budavár katonai hatóságának van alárendelve. Ennek rendelkezésére azonban csak két ízben van eset, először a tizennyolcadik században, a Rákóczi szabadságharca idején, másodszor pedig második József alatt, a török háború alkalmával, amikor is a budai helyőrség a török határra indíttatik.
A tanács első ülései valószinűleg a polgármester házában tartattak. Az első tanácsülések végzéseiről nincsen jegyzőkönyvünk. A tanács élére azonban nemsokára az egyik tanácsnok: Bösinger vagy Pösinger, a kit az írások a magyar provincia patikusának (szép cím!) neveznek. Aki meglehetős izgága időben és izgága viszonyok között üli meg a polgármester tövises székét. Ekkor igazán vad viszonyok uralkodtak a jó Budában. A német katonákat, a budai várőrséget a polgárok házaiba szállásolták el. No, megverte velük az Isten Budát, de még a lakóit is!
Ez a minden törvényt és rendet felforgató siserehad valóságos csapás volt a polgárság nyakán. Nemcsak, hogy otthon nem volt nyugalmuk és békességük – mert jaj vala annak, akit az ég csinos leányzóval vagy feleséggel áldott meg -, hanem az utca éjjel valóságos csatatéré lett néhanapján. Ha éjszaka ordítást vagy jajgatást hallott valaki, nehogy kimenjen megnézni, vagy segítségére sietni a jajgatónak, mert könnyen úgy járhatott, mint Nagy János (már akkor is voltak Nagy Jánosok!), aki 1695-ben egy sötét éjszakán segélykiáltást, jajgatást hallott az utcán, s mikor a veszedelemben forgó szegény molnárlegénynek segítségére sietett, a verekedő katonák agyonszúrták.
Akit pedig éjjel az utcán találtak, ha cseléd, ha gazda, megfogták, elhurcolták a fővártára és adig el nem bocsátották, míg vagy ő maga vagy a gazdája egy tallér „áristompénzt” le nem fizetett! Ebből élt a budai helyőrség!
Ilyen viszonyok között lett polgármester Bösinger, „a magyar provincia patikáriusa”!
A Budavári Nagyboldogasszony-templom a múlt század elején.
Egy budai polgármester. 2. rész
Kuruc ember lehetett jó Bösinger, Ferenc, amint egykorú írások nevezik: a magyar provincia patikáriusa. Alighogy felkapaszkodott a polgármesteri székbe – ahová a jó Isten tudja hogyan jutott -, elkezdett kikötni mindenkivel. Polgárral, katonával, pappal, civillel, hatósági személyekkel és ártatlan magánemberekkel. Azt csudálom, hogy ért rá annyit és annyifelé veszekedni.
Említettem egy ízben, hogy a budai polgárokhoz bekvártélyozott katonaság volt Buda lakosságának az átka. Ez a részeges, fegyelmezetlen, durva zsoldoshad terrorizálta az egész várost. Nemcsak a házigazdák reszkettek önnönmaguk és házuk népéért, asszonyaikért, leányaikért, hanem reszkettek a vagyonuk, békességük és testi épségük mián is. Nem volt ezek előtt szent semmi sem. Raboltak, gyilkoltak, fosztogattak s a várparancsnokság nemhogy gátat vetett volna nekik és cselekedeteiknek, hanem, azt hiszem, még ösztökélte őket újabb gaztettekre, sőt – nagy a gyanúm -, hogy a martalékon testvériesen meg is osztoztak.
Ezt persze olyan szangvinikus ember, mint Bösinger polgármester, nem tűrhette. Maga is rabiátus fráter lévén belekötött mindenkibe. Volt is szép világ és békés élet Budán vagy tíz esztendeig. Ha nem tovább. De tartsunk rendet. A kamarális direkció felszólítja június 30-án, 1688-ban a tanácsot: nézzen valami alkalmas telek vagy ház után, amely városháza legyen s amelyben a tanácsülések tartassanak és a hivatalok elhelyezhetők legyenek. (…)
Tehát nézzen a tanács alkalmas épület után, aztán folyamodja meg a házépítési vagy alakítási engedelmet. Az 1699-i többször említett Zaiger a kiszemelt két háztelket így írja le:
Nro. 78. Ain egghaus in der Herrngasse, bey denen Fleischbanken, hat im gesicht 12, im Rucken 9 klafter 4 schuch. Es hat auch an dem rechten hinter dem Nro 79 ein Platzel in der lange 5 und in der breite 4 klftr 3 schuch, begreiffend hat’s noch guet’s gemeuer, gwölber und keller. Ist ein Teil von Rathaus. Nro. 99. Ain egghaus, hat im gesicht 11 klaftr 1 schuch, im rueken 10 klfter 1 schuch und an beide seiten 20 klftr gleich lang, hat noch guets gemeuer, gwölber und keller, ist ein Teil von rathaus.
E házakat ingyen és öt évi adómentességgel vehette a város birtokába. Az egyik telek homlokzata (im Gesicht) a mai Tárnok utcára, a másik az Úri utcára nyílt. A 78. számú ház mellett egy torony is említtetik, emellett egy épület, bolthajtásokkal, alatta pedig pince. Ezt annakelőtte Jungmayer Kristóf bírta. Mármost – miféle torony lehetett az? A város ekkori képén több torony emelkedik felfelé, így a királyi várból egy, a második a Szent Zsigmond templomának, a harmadik evangélista Szent János, a negyedik Szent György, az ötödik Szent Mihály, a hatodik a Nagyboldogasszony, a hetedik Szent Pál, a nyolcadik Szent Miklós, a kilencedik a Mária Magdolna-egyház templomának a tornya.
Állítják, hogy a városháza melletti torony a Szent Mihály-egyháznak a tornya volt légyen. Az-e valóban? Kérdés. Schams, a régi Pest-Buda leírója szerint bizonyos, hogy a városháza közelében Szent Mihály arkangyal segélyül hívása mellett épült templom állott.
E mellett egy kolostor volt. Ez vagy a cisztercitáké, vagy a premontreieké lehetett. Schams szerint inkább a premontreieké. A ciszterciták nem bírtak ott a környéken semmit, a premontreiek pedig a Margit-szigeten kolostorral és templommal bírtak, s már IV. Béla 1247-ben a budai várfoki szerzeteseknek ád egy malmot, „ad villam Pusodnyk” azzal a kötelezettséggel, hogy ennek a malomnak a jövedelméből állítsák helyre a premontreiek kolostorát. A tatárpusztítás után visszatérő premontreiek nem lakhattak a szigeti kolostorban, hanem a IV. Béla által alapított pestújhegyi várban. Itt felépítették templomukat és kolostorukat. A városház földszintje tehát valószínűleg a premontreiek régi kolostorának a fala, ők azok, akiket egy 1247-iki okirat budai várfoki szerzeteseknek nevez.
Nem is valószínű, mondja Schmall, hogy más szerzetet köteleztek arra, hogy a premontreiek klastromát a malom jövedelméből állítsák helyre, de maga IV. Béla is, megerősítvén 1249-ben az 1247-i adományozást, ugyanazon egyháznak – úgymond – (nagyon valószínű, hogy a premontreieknek) adtuk a pazanduki pusztán a kántorlaki patakon levő malmot…
Nagyon valószínű, hogy a Jungmayer-féle ház a premontreiek régi háza, mert ez a háztömb évek során át nem cserél gazdát. Ez a holtkéz birtoklására mutat, mert a XIII. századtól a XVI.-ig, mialatt a többi háznak két-három tulajdonosát ismerjük, csak egy gazdája van. A polgárok házai inkább a vár északi részén voltak, a déli részt a főpapok és főurak vették birtokukba. Így a városháza déli oldalán levő ház Rupp szerint 1423-ban Ozorai Pipó, később Pilis megye tulajdona, a 97. számú ház a Cillei Herrmann grófé, aki ezt a házat a szentlőrinci pálosok egy házáért cserélte. A 98. számú ház 1423-ban András, váradi püspöknek a tulajdona, csak a 78-79. és 99. számú tömb alkot egy testet és nem cserél birtokost.
A tanács ugyan birtokába vette az említett két házat 1688-ban, de az akkori nagy szegénység miatt fölépíttetni nem bírta. Az építést 1702-ben kezdték meg, Ceresola Venerio felügyelete alatt, s 1702 július 10-én kötnek alkut Gartner Joákim ácsmesterrel a födélszék felállítására, 180 forintért és 10 akó borért vállalkozik a derék ács a födélszéket megcsinálni. A kőmívesmunkát Hölbling János kőmíves 550 forintért és ugyancsak 10 akó borért vállalja el. A kaput negyven forintért Vogl Konrád asztalosmester csinálja. A városháza eleinte földszintes, de később minden valószínűség szerint emeletet raknak rá, mert Barbier Ferenc szobrászt 1707. július 29-én tanácsi határozattal megbízzák, hogy polgárdíjának hátráléka fejében erkélyt csináljon a városházára. Földszintes házra nem kell erkély.
Az első tanácsülést az újított házban 1710. június hatodikán tartották. Volt tehát már városháza, csak a tanács nem akart konszolidálódni. A polgármester össze volt veszve a fél magisztrátussal. Ugyanis rettentően összekülönbözött a katonasággal, akik aztán a polgárokon és a tanácsurakon állottak bosszút. Ezek megint a polgármesterre haragudtak. Bántották is, ahogy lehetett. Pösinger meg visszatorlással élt, így egyik tanácsnokát az utcán botozta meg, a másikat meghívta vacsorára, de mikor az bedugta az orrát a kapun, kétszer rettentőn pofonvágta. Nincs megírva, hogy aztán ott vacsorált-e az érdemes tanácsúr. De hogy a pofonok elhangzottak, arról több okmány tanúskodik.
Egyszer a kocsisát egy hadnagy megveri. Ezért feljelenti a verekedő tisztet, aki viszont párbajra hívja a polgármestert. A polgármester nem áll ki. Erre a hadnagy beront Pösinger házába, aki szerencsére elmenekült valahová, különben gulyáshússá aprítaná a nekidühödött hadfi.
Ugyancsak fel van jegyezve a polgármesterről, hogy egy Dresner nevű kapitány 1696-ban Péter és Pál napján, hogy valami sértésért elégtételt vegyen a polgármesteren és családján, húsz fegyveres katonával beront a házába. Este van s a háznép halálra rémül. A polgármesterné éppen betegen fekszik s a lármára az ágyban többször elájul. Mégsem irgalmainak nekik, hanem Pösingert kutatják földön és padláson. Pösinger azonban, a régi budai házak aaz jó tulajdonságaival élvén, mely szerint sokféle kijárásuk van, elmenekül a bástya felé. A kapitány azonban nem hiszi el s azt gondolván, hogy a házban rejtezik, felveri a pincét, felkutatja az udvart. És mivelhogy sötét van, a patikáriussegédeket, kit gyertyával, kit lámpával, kit mécsessel, kihajszol az udvarra világítani. Ezek egyikének a gyertyája elalszik. Erre rárontanak: gazember! Te fújtad el, hogy ne lássunk – kiáltással ütik-verik és elhurcolják a fővártára, az áristomba, ahonnét csak egy tallér lefizetése ellenében szabadulhat ki. Az pedig kellemetlen hely, mert tele van povalácsokkal. Így nevezték a régi Budában a csirkefogókat. Sőt Desinger azzal fenyegetődzik, hogy ha megkaparintja Pösingert, őt is becsukatja a povalácsok közé.
Minde dolgokat megjelentik Bécsbe is, de nem sok eredménnyel. Tudják ugyan ott, hogy Pösinger milyen ember, de valami hatalmas pártfogója lehet odafönn, hiszen maga Karaffa örökös konzulnak csúfolja a polgármestert és ki nem állhatja. Wolf ezredes, a parancsnok pedig azt írja, hogy „bárcsak a szentlélek megvilágosítaná a kamarát, hogy megtudná az igazat”.
A magisztrátus és a katonaság közötti idillek azonban folytatódnak. Krempl Tóbiás tanácstagnak a fejét egy katona az utcán beverte. Ezért aztán az egész tanács felzúdul és külön futárt küldenek Bécsbe a panasszal, s azt 1696. július másodikán elküldik. Éppen Bécsben tartózkodik a várkommendáns, Frankenberg. Ezt becitálják és a lelkére kötik, hogy indítson szigorú vizsgálatot. A vizsgálatnak azonban máig sem volna eredménye, ha közben el nem készülnek a várerődítések és a kaszárnya, amikor is az egész helyőrséget bekommandírozzák a kaszárnyába. Ott aztán zapfistráng után tilos lévén katonának kint maradni, a rend kezd nagy-nehezen helyrejönni. Pösinger később holmi elszámolások miatt is bajba kerül, a katonasággal sem békül ki soha. Nem is hiszem, hogy a helyőrség koszorút tett volna a sírjára. Mi azonban bánatosan látjuk, hogy a régi világban is volt civilek és katonák közötti veszekedés és éppen a csöndes Buda várában, mely ma olyan kihalt és néma. Ha Pösinger, a magyar provincia patikáriua felkelne sírjából, nem ismerne rá. Ma mély csönd van Budán és polgári hallgatás. A polgármesterek nem verekednek, a katonák igen, de messze, nagyon messze innen.
Legyen annak is mielőbb vége!
Pösinger a várbeli városi gyógyszertár tulajdonosa is volt, a patika azóta, tehát közel harmadfélszáz esztendeje áll fönn. De volt egy patikája lent a Vízivárosban is, a „Fekete medvéhez”. A medve mindig fekete maradt, de Pösinger lassan megfehéredett. Vénülni megvénült, de az esze – mint mondani szokás – vénségére sem jött meg. Háromszor volt polgármester, először 1695-től 98-ig, másodszor 1701-ben, aztán – nagy erőszakosságok árán – 1703-tól 1705-ig. Azzal aztán be is fejezte.
A már nevezett Krempel tanácsnokon kívül – akinek a fejét az utcán verték be – még egy ízben a polgármester is megbotozta, összeverekedett Launack tanácsnokkal is, aki viszont a vacsorára hívás hőse vala és poflevelekkel traktáltatott vacsora helyett. Mind a ketten feladták a polgármestert a kamarális direkciónak, amely el is ítélte a goromba frátert, elrendelvén, hogy fizessen az építendő Szentháromság-szoborra harminc tallért. Végre aztán tanácsbeli ellenségei – mert a polgárság körében a szoldateszkával való szembeszállása nagy népszerűséget szerzett neki – tehát saját kollégái dolgoztak ellene, a már említett Krempel, a megvacsoráztatott Launack, aztán Unger tanácsos, Sauttermeister, a polgármesterjelölt és Adolf nevű kollégái. Ezek végre kibuktatták a polgármesteri székből. De nem adta oda a város pecsétjét, arra támaszkodván, hogy őtet annak idején a kamarális direkció nevezte ki polgármesterré, ő holmi pugrisok választására nem reagál. Végre is brachiummal kellett elvenni tőle Budavár sigillumát.
Akkor felment Bécsbe panaszra. A helyébe választott Sauttermeister pedig rövid ideig örvendhetett a méltóságának, mert nemsokára megjött a választás megsemmisítése.
A bécsi hatalom azonban a polgármesteri funkció ellenőrzését a tanácsra ruházza. Pösinger most tehát meg akarta törni a tanácsot. Lázadásra ingerelte a lakosságot a tanács ellen. Ezzel aztán betelt a mértéke. Lázadás szítása miatt bebörtönözték. Vagyona is elúszott, várbeli házát, patikáját és szőleit 1699-ben Werner patikárius vette meg tízezer forinton. Ezzel a pénzzel rendezte tartozásait, melyek nyomasztók kezdettek lenni. Egész nagy vagyonából csak a vízivárosi háza maradt meg, amely később Bösinger ezredesné tulajdona lett. Kelenföldi szép majorját elzálogosította Óbuda földesurának, Zichy Miklós grófnak. A város aztán a gróf özvegyétől váltotta vissza a Bösinger-majort 1738-ban.
Így szegényült el a magyar provincia patikáriusa, nyugodjék annyi veszekedés és verekedés után valahára békével!
Váradi Antal
Az Újság, 1918., Arcanum Digitális Tudománytár
A cikkből kimaradt egy eset: 1699 őszén Sauttermeister polgármestert elkapták Bösinger szőlejében, amint a tőkéket kivagdosta. A csőszök elfogták, Bösinger kártérítést követelt, erre rögtön összeverekedtek. A polgármester Bösingerre rá is uszította a kutyáját. A csőszök próbálták volna békíteni őket, de ekkor ők ketten közös erővel jól összeverték a csőszöket…
Bösinger 1707-ben halt meg.
Buda látképe a Kálváriahegyről, J. Balzer metszete, 1780k.
Rupp Jakab 90 évvel későbbi leírása a kálváriáról:
A ferenciek kolostorán túl Óbudára menet balra a Kálváriahegy emelkedik. Tetejére a város belsejéből számos kápolnácska, úgynevezett „statio” jelöli az utat, a jezsuiták alatt, kik a hegyet bírták és Szent Józsefről nevezték, négy kápolna állott itt: „a Szt. Kereszt”, „A fájdalmas Anya”, „Krisztus Sírja” és a „Szt. József” tiszteletére és neve alatt. Végre van még egy mecset Gyül Baba (Rózsa atya) török dervis tiszteletére, melyet mohamedán dervisek mint búcsújáró helyet még most is látogatnak minden évben. A keresztény kápolnákat leginkább nyilvános könyörgésekkor és a nagyböjt szombatjain látogatja a lakosság.
Bereg vármegyéből Júl. 19-én: Nemrég a kövér időről, s a bőv szürethez, sok gyümölcshöz és gazdag aratáshoz igen fundamentomos reménységéről írtam földünknek, de azóta két szombaton ment rajtunk egymás után által oly szörnyű jégeső, amilyenre a legöregebbek sem emlékeznek és amely, valamint a szomszéd vármegyékben, amint szomorúan halljuk, úgy a mi egész vármegyénkben is, mind a hegyeken a szüretnek, mind a mezőkön az aratásnak s egyéb tavaszi vetéseknek és kerti veteményeknek egészen nyakát szakasztotta, s a fákról a sok gyümölcsöt zöldiben levágta, valahol csak keresztülment. Főképpen az első zápor, melynek a jegei is nagyobbak, szegeletesek és igen élesek voltak, oly iszonyú szélvésszel járt, hogy szomszédságunkban hol a templom fedelét elhordta, hol egész zsindelyes csűrnek a fedelét, hol egyebeket, nevezetesen Beregszászban a nagy fákat tövestől kitörte, nem egy-két új zsindelyes épületet a földre terített s embert is ölt oda, kit megsebesített, és a felleg-módra felvett pornak sűrűségével még a levegőeget is nagyon megsetétítette.
E két egész vármegyénket rontott kőesőn kívül még egy harmadik nagy zápor, vagy inkább felhőszakadás is ment Beregszászon s a környékén által, melynek egy szikra idő alatt felette nagyra nőtt árjai az utcákon patak módra folytak, a hegyen egész szőlőket tövestül kimostak s elseprettek, más szőlőket ellenben úgy bétemettek, hogy néhol hasig is esett belé a szegény gazda. Ezenkívül tíz-húsz mázsás köveket is hajtottak lefelé a tetőkről, melyek más kövekkel együtt hasonlóképpen temérdek rontást tettek a szőlőkben. A hegy alatt fekvő egy kis faluban pedig oly irtóztató árvíz lett ugyanekkor, mely az utcáról a házakba nem az ajtón, vagy inkább nemcsak az ajtón, hanem az ablakokon is széltibe folyt béfelé. – O Tempora!
Szászváros, főpiac és templom, Rohbock L. rajza, J. Poppel metszése.
Szászsebesről az országúton, mely a Maros szép völgyében nyugatra kanyarodik Magyarország s nevezetesen Temesvár felé, tovább haladunk, s egy-két óra alatt Szászvárost érjük el. Ez a hasonnevű szász szék fővárosa s a II. Endre király által a szászoknak adott kiváltságlevélben megjelölt legnyugatibb pontja a szászok földjének. Szintén csinos városka, melyben nemcsak szászok, de magyarok és oláhok is összesen 4200 laknak. A magyarok a reformált vallást követik s Szászvároson algimnáziumuk van. A város tágas piacán két templom van; az egyik magas, de már omlatag kőfalakkal és két toronnyal van megerősítve, ez az evangélikus szászoké. Szászvárost, úgy mondják 1200-ban építteték föl s német nevét (Broos) szent Ambrozius tiszteletére épült ősrégi templomtól származtatják.
Hunfalvy: Magyarország és Erdély eredeti képekben, 1860k.
Aki a tintát maga szeretné elkészíteni, így tegyen:
42 rész aleppói gubacsot és 3 rész krappot (Rubia tinctorum) annyi meleg vízzel kivonunk, hogy 120 rész folyadékot kapjunk. Leszűrése után 6/5 rész indigóoldatot és 26/5 rész vasvitriolt és 2 rész ecetsavas vasoldatot adunk hozzá.
/Vágváralja/ Podhrágy, tót falu, Trencsén vmegyében, Beszterczéhez 1/2 óra, a beszterczei meredek kőszálon álló régi várnak tövében, a Vágh jobb partján. Lakja 486 kath., 8 zsidó. Ékesiti a gr. Szapáry hegyoldalban épült csinos rézzel fedett vár-kastélya. Ebben lakik a podhrágyi plebánus is, és az isteni szolgálatot az udvari kápolnában szokta végbevinni. F. u. b. Balassa, gr. Szapáry. Ut. p. Zsolna.
Besztercze (Vág), tót m. v., Trencsén vgyében, a Vágh vize balpartján. Nevezetességei közé tartozik a régi góth izlésre épült kath. paroch. templom, rézzel fedett toronnyal; a Vághon lévő híd, melyen b. Balassa részére vám szedetik és a zsidónak nagy synagógájok sat. A várason keresztülfolyó Rieka patak két 4 kerekű malmot hajt. Határa hegyes völgyes, és sokat szenved a Vágh kiöntéseitől. Lakosai közt, kik 1939 kath. és 254 zsidókra mennek, igen sok mesterember, és nemes személy találtatik, legtöbb van fazekas, azonban mind ezek mezei munkát is folytatnak. A régi Beszterczei vár északra mintegy 1/2 órányira fekszik a várostól, egy a Vágh partján felemelkedő, nem megmászhatatlan kőszikla tetején, honnan a kies Vágh völgyére felséges kilátás esik. Ezen várnak már régenten a Balassa família örököse volt, s most is az, de gr. Szapáry nemzetséggel megosztva, s feje egy 26 helységből álló uradalomnak. A vár alatt fekszik Podhragy nevű helység, melyről alább bővebben. Ut. p. Zsolna.
(balra, nem látszik a képen) Orlove, tót falu, Trencsén vmegyében, Zsigmondháza, s Beszterczével majd csaknem általellenben a Vágh jobb partján. Számlál 350 kath., 6 zsidó lak. Ékeskedik b. Balassa kastélyával. F. u. b. Balassa, gr. Szapáry.
Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára, 1851.
__
Háromnegyed órányira Predmértől a Vág ismét két meredek hegy közé szorul. A jobb oldalon fekvő hegyet a hatalmas Podmaniczkyak által lakott podhragyi (némelyek által vágbeszterceinek nevezett) vár tornyai koszorúzzák. Lent a vár alatt a hegy oldalában fehérednek Balassa báró s Ulmann kastélyaik. A Podhragy átellenében levő sziklába vágott meredek utat áthaladva egy kanyarulaton a magas Podmanin hegye alatt fekvő teplai postaállomásra érünk, innen pedig egy negyed óra alatt Vágbeszterce mezővárosába, melynek 1409-ben épült egyházának bal falába három régi márvány sírkő van befalazva, melyek egyikén a hatalmas Podmaniczky Rafael életnagyságban van kivésve, a kettőnek egyikén Balassa Zsigmond, másikán pedig neje, a lengyel hercegnő, Zborovska. Az oltárok egyikének tiszta alabástromból csinált, és a podhragyi várból idehozott előasztala (antipedium) szinte egyike említésre méltó régiségeinknek.
Besztercéből kihaladva egyszerre egy domb rekeszti el azon völgyet, melyen eddig az országút kanyarult, mert a Vág most kelet felé irányozza folyását. Míg a Besztercén túl emelkedő dombon halad az utas, addig szemeit a túlparti panorámán legeltetheti: keskeny völgy, környezve magas, erdőkkel fedett hegyekkel, alattuk a Vág vize kanyarul, melynek jobb partján egy kiálló emeltebb dombon a Balassa Zsigmond által épített nagyszerű kastély, Zsigmondháza (másképp Orlove) áll, melynek számos szobáiban szintén némely régiségek őriztetnek.
