Az újpesti kikötő a múlt század elején. Jól felismerhető a hajóállomás vendéglője.
Az újpesti veszedelem.
Hirtelen jött a csapás Újpestre, egy éjszaka és szinte megbénította az embereket, akik most kétségbeesetten védekeznek, emberi erőt túlhaladó buzgalommal iparkodnak gátat emelni, hogy a város belsejéről elhárítsák a veszedelmet. Az éjszakai hirtelen jött gátszakadás következtében víz alá került Újpestnek az a része, amely a váci országút és a Duna között van, az újpesti hajóállomástól fölfelé egész Káposztásmegyerig. A Danubius s a Nicholson és az újpesti hajógyárak már tegnap vízben állottak és a földszinti műhelyekben be kellett itt mindenütt szüntetni a munkát. Egyes épületek, mint például a kikötőnél levő Grósz-féle vendéglő annyira a víz alatt van, hogy a teteje is alig látszik ki belőle. Padok, székek úszkálnak a vízzel elöntött udvaron, lakói pedig már rég kiköltöztek onnan.
Komolyabb baj tegnapig Újpesten nem volt, a gátszakadás következtében azonban ma már víz alá került a Löwy-féle fűrészgyár, a Leiner-féle enyvgyár, a Weisz-féle bőrgyár, a Fuchs-féle bőrfestőgyár, a Schreiber és Ehrenwald-féle faraktár. El van ma már öntve a Madách utca és a Kinizsi utca. Pedig a Madách utca oly magasan fekszik, hogy eddig a legnagyobb tavaszi áradások alkalmával sem került az víz alá. A Wolfner utcában hangyamódra dolgozik a sok munkás, hogy az újabban emelt gátat megerősítsék. Attól tartanak, hogy a legkisebb szélvész képes lesz a hullámokat áthajtani e gáton. A veszélyeztetett pontok mindegyikén egy-egy községi tisztviselő vezényli a munkásokat, akiknek nagy szükségük van a biztatásra, mert a nehéz munkát nem szívesen teljesítik.
Legkritikusabb a helyzet a vízművektől a Megyeri csárdáig terjedő részen. A víz már csaknem egyenlő magasságban van az országúttal. Rákospalotai munkások százával dolgoztak ott tegnap éjjel, akiket azonban erőszakkal kellett munkára kényszeríteni, dacára, hogy a veszedelem Palotát is erősen fenyegeti. Ivánka Pál főszolgabíró, aki éjjel-nappal a veszedelem színhelyén van, csendőrökkel hajtatta a palotaiakat munkára. Igen sokan közülök mindazonáltal a közeli falvakba szöktek, ezeket karhatalommal hozatta be a szolgabíró. A vízművektől a megyeri csárdáig terjedő részen van az újpesti telep, ahol többnyire munkások laknak. Ha még öt centiméterre emelkedik az ár, e telepet menthetetlenül elborítja. Víz alatt van a gróf Károlyi Sándor-féle szántóföldek egy része is. Itt urasági munkások dolgoztak az árvédelmi munkálatokon, de abba kellett hagyniok a gáttöltést, mert a friss szántásba igen mélyen besüppedtek emberek, lovak.
Estefelé a gödi és sződi téglagyárak is víz alá kerültek. Ivánka Pál főszolgabíró este hat órakor a fővárosi rendőrségtől kért felügyeletet a munkások mellé, mire Bockelberg rendőrfelügyelő vezetése alatt 25 gyalog- és 6 lovasrendőr ment ki Újpestre. Ezek vigyáznak mindenfelé, hogy a munkásokat összetartsák. Délután öt órakor már be kellett a kocsiközlekedést a váci országúton szüntetni. A vízműtelep egyelőre nincs veszélyben, a Duna felé eső részen ugyan már beszivárog a víz, de azért imminens veszély itt nincs. Legföljebb ivóvizünk lesz kissé iszapos.
A fővárosból ezrével tódult a kíváncsi közönség ma délután Újpestre, mindenki az árvizet akarta látni. A rendőrség azonban senkit sem engedett közel.
Műegyetem-bécsi Victoria mérkőzés a Millenárison, 1899.
A beharangozó:
ATHLETIKA. TORNA.
Ma délután 3 órakor nemzetközi football-match a csömöri úti pályán a bécsi Victoria A. C. és a Műegyetemi F. C. közt. A csapatok összeállítása következő:
Műegyetemi Football-Club:
Kapuvéd: Boross M.
Hátvédek: Gillemot F., Sziklay G.
Fedezetek: Lindner E., Beliczay T., Kandó Gy. (kapitány),
Csatárok: Hochstein R., Guttmann A., Misky F., Újvári Cseh Ö, Mayer Á.
Határbírák: A. F. Schmith (Victoria), Zsakukorszky (M. F. C.),
Bírók: Arthur B., Yolland (Bp. Torna Club).
Az esélyek megbírálásához szükséges visszapillantanunk a két csapat eddigi szereplésére. A M. F. C. tavaly hatszor mérkőzött, négyszer győzött és legszebb eredménye legutolsó matche volt, melyben holtversenyben (1:1) végzett a B. T. C. első csapata ellen. Ezen utóbbi eredményre azonban nagy befolyással volt az a körülmény, hogy a B. T. C. két kitűnő játékosát, A. Yollandot és Harsádyt nélkülözni volt kénytelen.
A Victoria A. C. csapata eleinte nagyon gyenge szerepet vitt a bécsi kitűnő angol csapatok ellen, de lassanként szorgalmas traininggel annyira vitte, hogy múlt vasárnap a legjobb bécsi csapat, az I. Vienna F. C. ellen csak 4:1 aránnyal maradt vissza. Ez az eredmény a Victoriát körülbelül egy nívóra állítja papiroson a B. T. C. első csapatával, mely körülbelül hasonló arányban áll eddig matchei alapján a Cricketerekkel szemben, ezek pedig évek óta egyenlőknek tekinthetők az I. Vienna-val. Papírforma szerint ily módon a műegyetem csapata teljesen egyenlő volna a Victoriával, de tekintetbe kell venni, hogy a műegyetemiek és a B. T. C. utolsó matche alkalmával A. Yolland és Harsády utóbbi csapatból hiányoztak és a B. T. C. ő nélkülök matchelvén a Cricketerekkel, ezektől 5:0 vereséget szenvedett. Ezen számítást véve alapul, a Victoria jobb valamivel a műegyetemieknél, de ezen látszólagos előny ellenében tekintetbe kell vennünk, hogy a M. F. C. csapata erős traininget folytatott azóta és a pesti homokos pályát már megszokta, azon otthonosan érzi magát, ezzel szemben a Victoria csapatának ez a pálya szokatlan lesz, mert a Práter és a bécsi Inundationsgebiet kemény talaja ettől lényegesen eltér, azokon sokkal könnyebb és kevésbé fárasztó a játék.
Mindent tekintetbe véve a két csapat esélyei nagyon egyenlők és nem tartjuk kizártnak a műegyetemiek győzelmét. A feleletet erre természetesen a kiküzdendő match eredménye fogja megadni, az halomra dönthet minden kombinációt. Reméljük a legjobbat.
A tudósítás:
ATHLETIKA. TORNA.
Nemzetközi football-mérkőzés.
Műegyetemi F. C. 3:0 legyőzi a bécsi Victoria A. C.-t. Budapest, 1899. március 12.
Gyönyörű idő kedvezett a múlt vasárnapi footballmatchnek, melyen a műegyetemiek állottak szemben a Victoria Athl. Clubbal. A szép idő és az érdekesnek ígérkező mérkőzés oly nagyszámú nézőközönséget vonzott ki a pályára, amilyet eddig csakis a legjobban sikerült kerékpárversenyeken láthattunk. Zsúfolt tribün, az olcsóbb állóhely tömve, a pályát körítő kerítések tetején nincs egy tenyérnyi üres hely, ott székelt a footballjáték leglelkesebb híve, a 15 éven aluli ifjúság. Ezzel képét adtuk a mérkőzés színhelyének és örömmel konstatálhatjuk, hogy a football minden apparátus nélkül, igénytelenül elkezdve, két év alatt meghódította Budapestet is és a közeljövőben látjuk azt az időt, a mikor a főváros összes szabad területein fog hódolni az ifjúság ennek a világhódító egészséges játéknak és minden vasárnap nem egy, hanem sok matchben mérik össze a csapatok erejüket, ügyességüket. Vajon ki felejti el azt az embertömeget, melynek szívét aznap a magyar dicsőség lelkesítette? Előttünk eddig ismeretlen új érzésnek nyílt tere, egy új fogalmat ismertünk meg a más nemzetek feletti győzelem tudatát. Ilyen lehet diadalmas csaták után a győztes hadak hozzátartozóinak öröme, pedig ezúttal vér nem folyt, csak a dicsőségért ment a küzdelem. Aki játssza, aki szemléli ezt az egyszerű angol játékot, az mindig jobban szereti. Hiszen az egész 11 ember párviadala veszedelem nélkül, a díj pedig a dicsőség. E mellett az ember vérében van a küzdelmi vágy és hogy jobban ki akar tűnni a másiknál. Ezeket az emberi tulajdonságokat használja fel a football egy érdekes játék keretében és ebben rejlik az ő világhódító hatalmának titka. Nemcsak a játékos szereti, hanem a néző is lelkesedik érte, a játék heve lángra lobbantja a szívet, kipirul az arc és egy-két jelenet után élet ömlik a nézők tömegeibe, amely a játékossal érez, annak segíteni szeretne. Ezt láttuk vasárnap.
A játék elején csendes volt a mintegy 3000 főnyi tömeg, lassanként azonban felmelegedett harsány kiáltásokkal bíztatván az egyes játékosokat. Amikor pedig a műegyetemiek berúgták az első goalt, megrengett a levegő a kitörő éljenriadaltól, rengett bele a millenáris pálya tribünje is, sokan ingását vélték észrevenni. Az az éljenriadal, az a tapsvihar, melyet még Budapesten nem hallottunk, nemcsak az első goallal elért eredménynek szólt, hanem az első magyar főiskolai sportegylet iránti elismerés volt, amely elismerés ezúttal nyilvánult legerősebben, mert bizonyságát látta a közönség létjogosultságukat, mert bebizonyították az új magyar generáció életerejét idegenekkel szemben is.
Áttérve a játék menetére, megemlíthetjük, hogy a műegyetemiek határozott fölényben voltak bécsi ellenfeleikkel szemben és ez a fölény a játék folyama alatt mindinkább láthatóvá vált és végül a bécsiek teljesen lemondtak a támadásról, tisztán a védelemre szorítkoztak. A műegyetemiek mindannyian jól játszottak, különösen jók voltak a támadásban Meyer és Hochstein a két szélső csatár, bár a többiek is kitettek magukért és a bepasszolt labdákat kétszer sikerült Miskynek és egyszer Guttmannak a bécsiek kapuján átlőni. A védelemben kitűnt Beliczay önfeláldozó és Lindner leleményes játéka, míg Gillemot és Szikla a szokott jók voltak. A kapuvéd Borossnak semmi dolga nem akadt, így ő akcióba az egész játék folyamán nem léphetett.
A bécsi Victoriától a sportemberek többet vártak, volt ugyan közöttük néhány jó játékos, mint Grossmann a középső csatár, Sohr és Albala a védelemben, a többi azonban a műegyetemiek ellen gyenge volt. A bécsi csapat mentségére szolgál, hogy három kitűnőnek tartott játékosukat a két Zander testvért és Siemst pótolni kellett tartalékemberekkel, de ezek mindhárman csak a védelmet erősítették volna, ami így is jó volt, de csatársoruk a legjobb volt, mit kiállíthattak, mégsem tudták egyszer sem megközelíteni ellenfeleik kapuját. Viszont a műegyetemiek is nélkülözték legjobb fedezetjátékosukat, Pobudát és általában oly fölényben voltak a Victoriával szemben, hogy ennek komplett legjobb csapatja ellen is feltétlen győztek volna. Az egész mérkőzésből az látszik, hogy játékosaink nagyon javultak és nincsen messze az idő, mikor elsőrangú bécsi csapatot is leverhetnek.
A műegyetemiek szorgalma meghozta az első győzelmet, melyet magyar csapat külföldi ellen aratott és reméljük, hogy ezt több is fogja követni. A M. F. C. első csapata másfél év előtt alakult meg és azóta csak egyszer szenvedett vereséget a B. T. C. I. csapatától, mellyel később eldöntetlen matchet vívott ki. Talán az ő eredményes működésük magával hozza, hogy a tudományegyetem hallgatósága körében is alakul egy footballcsapat, és akkor megvalósulhat a magyar Oxford-Cambridge eszméje a két budapesti egyetem között.
Műegyetem-bécsi Victoria mérkőzés a Millenárison. A háttérben az épülő Földtani Intézet.
Football-match Budapesten
A budapesti műegyetemi ifjúság megszívlelendő példát adott ifjú pályatársainak: igaz lelkesedéssel kezdi a testedző sport mívelését. A műegyetem polgárai köriben immár megalakult az első foolball-klub, amely ennek a kitűnő sportnak kultuszát tűzte ki célul. Szép sikert aratott máris. Az elmúlt vasárnapon mérkőzött az ifjú klub a bécsi Victoriá-val és fényes győzelmet aratott. Ez a diadal bizonyára még inkább arra utalja a magyar fiatalságot, hogy az angol eredetű, de a magyar vérmérséknek is kitűnően megfelelő sportjátékot minél tágasabb körben mívelje.
A football egyszerű és szép játék. Meghatárolt téren két csapat játszik egymás ellenében. Minden csapat 11 játékosból áll, akik négy rendben szoktak fölállani, 5 forwards (csatárok), 3 halfback (födözet), 2 lack vagy fullback (hátvéd), 1 goalkeeper (kapuvéd).
Győztes az a csapat, amely a kitűzött idő alatt többször hajtja át a labdát az ellenpárt kapuján.
A játékban a karokat és kezeket használni nem szabad, velük a labdát megérinteni vagy az ellenfelet megfogni tilos. Csak a kapuvédnek szabad a labdát kézre is fogni.
A szabály ellen való vétséget a versenybíró úgy büntetheti, hogy az ellenpártnak szabadrúgást (freekick) enged. Ha valamely játékos az oldalhatáron túl juttatja a labdát, akkor a labda játékon kívül van (out). A hibát elkövetőnek ellenpártjából egy játékos dobja a feje fölött a játéktérre a labdát. Ilyenkor a határvonalnak annak a pontján kell állania, a melyen a labda elhagyta a játékteret. E pontot az illető oldal határbírója (umpire) jelöli meg a versenybíró (referee) jóváhagyásával.
Ha valamely játékos az ellenpárt kapuja felőli határon túl juttatja a labdát (behind), akkor az a párt, melynek határán túlment a labda, a goal előtt levő vonalról visszarúgja.
Ha valamely játékos a saját kapuja felőli határon túl juttatja a labdát, akkor az ellenpárt a játéktér legközebbi sarkából berúgja a labdát (corner-kick).
Sorshúzás dönti el az egyik csapatnak előjogát, hogy szabadon választhat a játéktér két fele, vagy a kezdőrúgás között. Szünet (time) után helyet cserélnek a csapatok és az a csapat teszi meg a kezdő rúgást, mely nem kezdette meg eredetileg a játékot.
A vasárnapi match alkalmával a budapesti műegyetem footballklubja a bécsi Victoria-klubbal mérte össze erejét. A verseny délutáni 3-tól 4 óra 45 percig tartott s a budapestiek diadalával végződött. A nagyszámú közönség élénk figyelemmel kísérte a küzdelmet s minden érdekesebb epizódnál harsány éljennel adott tetszésének kifejezést. A budapesti versenyzők közt kitűntek: Guttmann, Miszky, Beliczay, Gillemot és Mayer. A bécsiek részéről jól játszottak: Albala, Sohr és Kohn.
Gyümölcsvásár a pesti Aldunasoron. Ludwig Appelrath rajza nyomán, 1873.
A Duna-parti élet
A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő korzón az elegáns világ sétál, találkozót ád, társalog (kocsival ott nem szabad járni), ott mutatják be a legújabb toiletteket a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk ákácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodóparton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat, hatan cepelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkőzött atlétai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.
Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakpartonelkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a Plébánia téren. Ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a pirospaprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra, a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban, a minden színű és zamatú szőlők halmazai, embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből, a sötétzöldön kezdve a csíkos világoszöldig, csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kiván, az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá, nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig idejár a város minden jó gazdasszonya: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a Sváb-hegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.
Tovább haladva a Duna-part mentén rábukkanunk a nagy baromfipiacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák, azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy Újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert előre túr, a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az hátra kapar. Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a lacikonyhákat.
Az Erzsébet téren nagyon érdekes a fővárosban egy oszlop alakú kis vasház, melyet erkély vesz körül, s ha azon az ember végiglépked, megtudja, milyen a Duna vízállása, hány fok a meleg, milyen a légnyomás, merről fú és mily erővel a szél, a napfény mily hőséggel tűz le, a felhőzetről is mit tartsunk. Ilyen meteorológiai házikó a külföldi városok terein, sétányain sűrűn akad, a közönségnél a meteorológiai megfigyelések iránti érzéket fejlesztik, a nyilvános tereket pedig díszítik. Budapesten is többet állítanak föl közelebb oly helyeken, ahol a közönség sűrűn szokott megfordulni. A városi hatóság egy-egy időjelző oszlopért nem sajnálja a 750-950 forintot.
A főváros külső területén nagy kárt okozott a Rákos-patak, amely a hirtelen olvadás és a több napos esőzés következtében erősen megdagadt s tegnap este kiöntött. A veszedelem a Szent László úton támadt, a 95. számú Horvát-féle ház előtt, ahol a patak vize átszakította az államvasúti töltést és a saját gátját, aztán ellepte az utca jobboldali részét. A házak a 95. számtól a 25-ig méter magasságban víz alá kerültek, a Telep utcát, a Rákos-patak utcát és az Erzsébet királyné útjának egy részét hasonlóképpen elárasztotta a víz. Mátrai VI. kerületi elöljáró, Heuffel építési igazgató, Szilágyi és Keleti fővárosi mérnökök ma reggel a veszedelem helyére siettek s intézkedtek a mentésről. Az elárasztott házakból kiköltöztették a lakókat, a szegényebbeket a főváros költségére. Segítségül hívták a tűzoltóságot, a rendőrséget és az utászokat. Fél század utász egy főhadnagy vezetésével ma dél óta a töltés kijavításán dolgozik. Ma késő este átszakította a víz a Szent László út bal oldali részét védő gátat is. Éjjel fáklyafény mellett dolgoznak a katonák. A Rákos-patak nagy veszedelmet okozott a X. kerület külső telkén, továbbá Pécelen, Rákoscsabán és Rákoskeresztúron, ahol szintén kilépett medréből s elárasztotta a határt. Csabán még az országutat is elöntötte a víz és Pécelen elsodrott egy hidat. A piszkos áradat, amely egyre ömlik a Szent László úti szakadáson, kerítések romjait, hídfákat, sőt megfulladt háziállatokat is hord a hátán, ami azt bizonyítja, hogy a Rákos felső folyásán nagyobb baj is volt. A patak a külső Váci úton is keresztül megy a Danubius-gyár közelében, a Podvinecz- és Heiszler-gyár mellett. A víz az országút alá épített alagúton folyik keresztül s az Ördög-malomnál a Dunába szakad. Ezt a rövid alagutat betömte a jégzajlás s a patak vize elárasztotta a Váci út jobb oldalát. Olyan mély tó képződött nagy darab területen, hogy a benne lévő fáknak csak a koronája látszik ki. A szomszédos gépgyárat a magas tűzfal védi az elárasztástól. Az alagút fala nem bírta ki a hatalmas nyomást s ma beszakadt, amire a Váci út jobb oldalán vagy húsz négyszögméternyi területen besüppedt a föld s a villamossínek a levegőben lógnak. Emiatt a villamosvasúti közlekedést csak átszállással tarthatják fönn. Az úttest annyira megrongálódott, hogy egy heti munka kell a kijavítására.
Az ország összes folyóvizei is erősen megnőttek és számos helyen árvizet okoztak. A Duna a fővárosban szintén emelkedik. A zavaros áradat nagy gyorsasággal sodorja lefelé a jégtáblákat, aminek tömérdek nézője van a két parton. A Ferenc József rakodóparton veszedelem fenyegette a halászbárkákat, de végre mégis biztosságba helyezték őket. Az Eskü téri híd talapzatát összeépített jégtörők védik. Mivel az áradás alkalmasint rohamos lesz, a fővárosi mérnöki hivatal megtett minden előkészületet, hogy szükség esetén elzárhassa a zsilipeket s megkezdhesse a csatornák szivattyúzását. Ipolyságról táviratozzák, hogy az Ipoly erősen megáradt és sok helyen kilépett medréből. Ipolyság nagy része víz alá került. Szécsény és Kovácsi községeket, mint Balassagyarmatról táviratozzak, két napi munkával töltéssel látták el s igy megmentették. Több falu veszedelemben van. Gyarmatra már harmadik napja nem érkezik a posta. Losonc és Aszód felé csak ma közlekednek átszállással a vonatok. Több helyen a vasúti töltést igazítani kell. El van rombolva a vasúti töltés Mohora és Nándor között 40, Mácsa és Tótgyörk között 40, Trázs és Nagyszécsény között 20, Ipolyság és Korpona között 20, Litke és Károsszakál között 450 méternyi hosszúságban.
Hegedűs Lajosné (1837-1859) síremléke a pesti temetőben, 1860.
Egy család drámája.
Sok olyan történetet olvastat el velünk az élet, amit ha regényben olvasnánk, azt mondanók rá, hogy a költőnek rettenetes volt ugyan a fantáziája, de nem volt valószínű. Azt is megkérdenek tőle elbeszélése végén, hogy hol itt hát a költői igazságszolgáltatás? Mi joga volt így bánni a szelleme által teremtett alakokkal? Pedig a sors a legnagyobb regényíró! Most egy esztendeje éppen, István király napján egy kis vidám baráti kör gyűlt össze nálam, Széchenyi-hegyi gunyhóm eresze alatt, írók és színészek.
Rokonszenv, régi ismeretség, fesztelen jókedv fűzték egymáshoz a vidám társaságot, melynek legvidámabb, legrokonszenvesebb tagja volt egy fiatal nő, ki a színpadon a közönség tapsait, az életben ismerői becsülését vívta ki. E nő volt Hegedűsné. Férjét mindenki, aki ezelőtt egy évvel látta, a legmulatságosabb embernek ismerte, ki adomáival az egész társaságot folytonos derűben tudta tartani, ki különösen kedves ember volt akkor, mikor lakoma vége felé, arcának históriai hasonlatossága miatt Mátyás királyhoz, elkezdte azt állítani, hogy ő valóban az.
Azután még egy harmadik is volt itt, ki egyik nő öléből a másikba vándorolt, a boldog ifjú pár három éves kis gyermeke, alakjára nézve valóságos kis Hegedűs, apjának zömök miniatűr képe gyémántkiadásban. Ez éppen olyan vidám, olyan mulatságos fiú volt mint az apja. Anyja élt-halt érte, soha el nem hagyta magától, azért nem is járt olyan mulatságba, ahova gyermekét magával nem vihette. Kedvenc neve az volt előtt, hogy „a kis Kutyorka.”
A késő est és egy kis alkalmatlan zivatar oszlatta el a vidám társaságot, mely most már három tagjával kevesebb. A szép, a kedves fiatalasszony, a népdalok tünde énekesnője, a mindenkitől ünnepelt, becsült nő egy hónap múlva meghalt. Meghalt menthetlenül, mint akit valami láthatlan átok fogott meg, ki koporsójánál legforróbb könnyeket hullatott, az orvosa volt, ki először megmenté a drága életet, s miután egy végzetes perc hevélye újra visszadönté öt rohanó bajába, néhány óra alatt segíthetlenül látta öt felbomlani. A haldokló nő árva gyermekét síró orvosára hagyta, ígérve, hogy nemsokára fog érte jőni. Tömérdek nép kísérte őt a temetőbe, s azután még sok ideig mindennap el volt halmozva sírja friss virágkoszorúkkal, miket baráti visszaemlékezés és fájó kegyelet hordott oda. Férje, a jókedvű anekdotamondó, igen különösen kezdte magát e naptól fogva viselni. Harmadnapra neje temetése után ismét beáll hozzánk kerti lakásunkon, s azt kérdi nőmtől:
„Nincs-e itt a feleségem?”
Válaszolnak rá, hogy: „Nincs.”
„Hm, különös! Pedig nekem azt ígérte, hogy itt lesz. Már három nap óta keresem, itt sincs, otthon sincs, sehol sem találom.”
Nőm ekkor szívesen unszolá, hogy üljön le, és ebédeljen velünk.
„Oh, mit gondolnak?” – felele ő – „Hisz én nem eszem semmit. Soha sem eszem én semmit.”
És valóban már akkor három nap óta nem evett semmit.
Azzal megfordult, nem köszönt senkinek s két óra múlva már ideát volt a Kerepesi temetőben, ott feküdt felesége sírja mellett és sírt egész késő holdvilág feljöttéig és égre emelt ujjakkal esküdött neki valamit, de azt senki sem hallotta, hogy mit. És valóban nem evett azóta, hanem annál inkább ivott, ivott az éhség ellen, ivott a szomj ellen, ivott a bánat, ellen, ivott az álmok ellen, ivott a halálért. Ha éhes volt, tejet ivott, ha szomjas volt, erős borszeszt, ez tartá fenn, ez ölte meg. Különös volt azt látni a pohár mellett. Néha úgy tett, mintha jó kedve volna már, tréfálni, enyelegni kezdett, egyszerre azután szikrákat hánytak szemei, elkezdett ordítani, sírni, olyan hangosan, amikben nem volt semmi emberi. Hanem azért rendes életmódot követett. Reggel a próbákon meg kellett jelennie, azután ki kellett menni a temetőbe; este megint a színházban teljesíteni hivatását s azután megint ki a temetőbe. Mikor és hol szokott aludni, azt senki sem tudja. De a temetőben mindennap meg lehetett öt találni. Erős, vasalkatú férfi volt, ruganyos kedéllyel, gazdag költői érrel, három hó múlva neje halála után találkoztam vele a színház csarnokában, már ekkor egy roskatag, ingadozó alak volt, mélyen beesett szemekkel, bárgyú, lélektelen tekintettel, ki lopva akart előlem elosonni, én útját álltam s egyenesen rátámadék:
Barátom, amit ön elkövet, az nem gyászolás többé, hanem gyávaság.
„Hát nem tudja, hogy elvesztettem nőmet?” – kérdé tőlem tompa hangon, mintha föltenné rólam, hogy előttem ez még újság.
„Kedves bajtársam, vesztettünk mi már drágábbat is mint egy asszonyt, s nem estünk miatta kétségbe.”
„Igaz, igaz” – hebegé ő, egyszerre felvillanó szemekkel s kezemet forrón megragadá, mint ki szavamat elérté – „vesztettünk mi már nagyobbat is.”
„Nem szabad a férfinak elhagyni magát, nem adta önnek tehetségeit bitangra a sors, önnek kötelességei vannak hazája iránt!”
„De mikor olyan sokat vesztettem”- sóhajta ő s ismét visszaesett elébbi mélaságába.
Az ember szíve összeszorult, így látva egy férfit, kit két múzsa ihlete emelt költővé és művésszé.
„Mért nem menekül ön íróasztalához? A múzsák legjobb védelmezők a kísértetek ellen. Kezdjen ön egy olyan szép műhöz, mint a Róma leánya volt, ez lelkét be fogja tölteni, higgye el nekem, a költészet a legnyugodalmasabb menhely a világ minden fájdalma ellen.”
E szavakra villogni kezdtek beesett szemei, kezemet szorongatá s azzal vált el tőlem, hogy sokat fogunk még majd erről beszélgetni, monda, hogy vannak igen szép tárgyai, azokat elmondja nekem. Ekkor beszéltem vele utoljára. Már a költői géniusznak sem volt fölötte hatalma többé. Lelke és teste sokkal nagyobb meghasonlásban voltak egymással minthogy válni ne akartak volna. Egészen elvetette magát, nemsokára színházi szerződése is letelt, s nem újíttatott meg. Most már igazán nem volt hová mennie mint a temetőbe. Csak az volt még ránézve terhes, hogy onnan néha vissza is kellett jőni. Úgy sietett odajutni, hogy végképp ottmaradhasson. Barátai, kik látták szemeik előtt árnyékká válni az egy év előtt oly életerős, oly kedélydús férfit, komolyan unszolák, hogy hagyjon föl ez életmóddal, mert ez a halálba vezet.
„Jó helyre vezet” – Felelé ő.
Emlékezteték gyermekére. Megtámadák atyai érzelmeit. Mi lesz abból, ha ő is meghal?
„Az sem fog sokáig élni. Elvégeztük mi azt Lillával, hogy együtt fogunk lakni ottan. Majd a „kis Kutyorka” is ott lesz.”
Erre aztán minden ember azt mondta, hogy így beszél az, aki részeg, poéta, és komédiás egy személyben. Pedig hát igaza volt. Néhány hét előtt neje után ment a férj, és mindenki, aki hallá, hogy meghalt, azt felelte rá, hogy célt ért. A lapok hirdették, hogy a boldogult ifjú pár gyermekét nemes szívü orvosuk, doktor Bókái és neje fogadták gyermekül, s akik ismerik a férjet és nőt, azt mondák rá: boldog gyermek! Milyen jó apát, jó anyát nyert másodszor is! De már ez mind hiában volt. Hiába apai gond, anyai ápolás, játszó testvérek, mosolygó jólét, orvosi tudomány, emberi rokonszenv, másként végeztek felőle azok oda lenn. Már apja temetésekor panaszkodott a gyermek, hogy olyan hideg az a koporsó, ne vigyék hozzá közel, ő úgy fél a temetőben; vigyék onnan haza.
Nemsokára ő is megbetegedett. Gyámatyja, ki mint a szegény-gyermekkórház főorvosa, ezreket ment meg évenkint e kisded szenvedők közöl, éppen annál, kit úgy szeretett mint gyermekei testvérét, hiába meríté ki tudományát, mást határoztak felőle azok oda lenn. Mikor már látta, hogy nem mentheti meg, arcképét akarta bírni a kedves gyermeknek, de ez észrevette a szándékot s rimánkodni kezdett: „ne fessenek le engem, nem akarok én még meghalni!”
Honnan tudta a gyermek, hogy ez a két eszme így következik egymásra? Utolsó éjszakáján gyakran fölriadt s fogadott anyja nyakába kapaszkodva kiálta:
„Anyám, engemet hívnak, de én nem akarok elmenni, nagyon hívnak. Ne eresszenek el. Pedig mégis el kellett neki menni oda, ahová hívták. Pár hétre atyja temetése után e gyermeket is eltemették. Apja és anyja sírjaik között volt még egy kis hely, ahová egy olyan kis koporsó elférhetett, oda ástak neki sírt a kettős közé, úgy, hogy csak egy keskeny földréteg választá el amazoknak sírüregeitől. És amint lebocsáták a gyermeket a sír fenekére, amint megzendült fölötte a búcsúima hangja, íme, egyet mozdult a koporsó, s benyomva az elválasztó földet anyja sírja felől, a gyermek koporsóstul együtt odaborult anyja keblére. Most ott pihennek mind a hárman.
És annak csak egy éve még, hogy ennél az asztalnál hallottuk mindháromnak vidám kacaját összevegyülni.
Szálloda London városához, Váci út 65. Az épület a mai Skála Metró helyén állt. A kép forrása: HUNGARICANA közgyűjteményi portál.
„F. hó 26-án nyílik meg Emmerling új szállodája a Váci úton a pályaudvar szomszédságában. Az új szálloda „London városához” lesz címezve. A közönség érdekében óhajtanók, hogy e szállodában mind az árak, mind a szolgálati személyzet a párizsi s más európai hotelek szerint rendeztetnék be, hogy végre megcáfolva legyen azon általános panasz, miszerint a pesti fogadók legdrágábbak egész Európában, amiben nagyon sok igazság van, mert nálunk nem csak a szobák méregdrágán adatnak, de a személyzet még sokszor többe kerül mint az összes kontó, miután a cselédeknek nem lévén rendes fizetésök, egy-egy vendég elmenetelekor az egész cselédség összefut, hogy a távozótól vámot szedjen!”
Hölgyfutár, 1863 július.
***
Louis de Rougemont Advocate Lyon, France.
Ez alatt a cím alatt vett szállást f. hó 3-án a „London” szállóban egy magas, elegáns külsejű férfiú, ki csupán franciául beszélt és azt állította, hogy bőröndjei utána jönnek a vasúton. 12 napig mulatott a szállodában anélkül, hogy fizetett volna. A 12. napon már feltűnt a fizetőpincérnek a dolog és ennek folytán felszólította az idegent, hogy igazolja, csakugyan az-e, aminek bejelentette magát. Az idegen zavarba jött és valami kifogással elküldte a pincért és azt mondta, hogy majd délben jöjjön a szobájába, amikor igazolni fogja magát, a délelőtt folyamán azonban sikerült az ismeretlen szélhámosnak a szállodából megugrani. Miután a szálloda bérlője megtudta, hogy a szélhámos már más szállóban is követett el hasonló csalást, ennél fogva jelentést tett a rendőrségnél, mely a nyomozást megindította.
1883.
***
Budapesti regény.
Zsidó volt a leány, keresztény a fiatalember. Ez volt az indítója szerelmük drámájának. A fiatalember, M. E. vései (Somogy m.) származású gyógyszerészsegéd, 24 éves kora dacára már igen jó állást foglalt el egy Király utcai Terézia-gyógyszertárban. A szorgalmas fiú másfél évvel ezelőtt ismerkedett meg egy igen jó családból származó csinos pécsi zsidó leánnyal, aki itt lakott Budapesten férjes nővérénél. A fiatalember belészeretett s a szép zsidó leány hévvel és teljes odaadással viszonozta szerelmét. A leány nővére azonban nem jó szemmel nézte, hogy a leány egy keresztény fiatalember udvarlását fogadja. Összeszólalkoztak, a nővér levette kezét a tizennyolc éves fiatal leányról, ki erre elköltözött tőle s külön bérelt magának egy hónapos szobát. A fiatalok ezután bármikor találkozhattak s egészen szerelmüknek éltek, míg annak következései nem mutatkoztak. A leány előtt állott a szégyen, mindkettejük előtt az a tudat, hogy nem válthatják azt meg házassággal. Ezért határozták el az öngyilkosságot. Az utolsó estét eltöltötték tegnap egy éjjeli mulatóhelyen. Innen elhajtattak 11 óra tájban a London Szállóba. Az első emeleten szalonszobát nyittattak s egy üveg Monopol-pezsgőt rendeltek. Pezsgő mellett ittak ópiumot, kétszer egymás után. Ma reggel nem jött a gyógyszertárba s ezért egyik társa keresésére indult. Egyenesen a London Szállóba ment, mert M. kimenői alkalmával oda szokott járni. M. maga nyitott ajtót neki. Az ópium nem hatott elég erősen. A leány aléltan hevert a pamlagon, az asztalon a kiürített poharak. M. barátja rögtön megértette a történteket s orvosért küldött. Se a férfi, se a leány nem akarta bevenni az ellenmérget, erőszakkal kellett beléjük önteni. Mire a mentőtársulat beszállította őket a Rókusba, már jobban érezték magukat s néhány nap múlva talán el is hagyhatják a kórházat, ahol ki tudják őket gyógyítani minden bajból, csak a szerelemből nem.
Budapesti Hírlap, 1887.
***
Küzdelem a létért.
Giszmann József csavargó tegnap este a Váci körút végén éppen afölött gondolkozott, hogy egyre hangosabban követelődző éhségét minő módon elégítse ki, midőn a sors Proksek József napszámos személyében a London szálló előtt egy oly emberrel hozta össze, aki egy jókora darab szalonnából fanyelű késével jóízűen falatozott. G. minden szerénykedés nélkül odament hozzá s kérte, hogy adjon neki egy darabot a szalonnából, mert nagyon éhes. P. azonban még nem is válaszolt, mire az éhes ember rávetette magát a napszámosra s szalonnáját ki akarta ragadni a kezéből. Erre heves dulakodás támadt a két ember közt, s Giszmann kést rántva, azt a megtámadottnak előbb jobb mellébe, s aztán bal karjába mártotta, úgy hogy az vértől borítva összerogyott. Ekkor G. zsákmányával tovább akart állani, de nem sikerült neki, mert a dulakodás lármájára oda érkező rendőr letartóztatta s bekísérte a kapitányságra. A súlyosan sérült Prokseket bevitték a Rókus Kórházba.
***
Hatósági intézkedésre lebontják a London-szállóépületét
Hosszú idő óta üresen, elhagyottan áll a Berlini tér és a Jókai utca sarkán a nagymúltú London Szálló épülete. Korábban is elhanyagolt állapotban volt ez a ház, amióta azonban kiürítették, a pusztulás nyomai egyre erőteljesebben mutatkoznak rajta. Már egy négyzetméternyi hely sincs az épület homlokzatán, ahonnan nem hullott volna le a vakolat, a sötét, majdnem fekete háztömeg meglehetősen rontja a városképet ezen a főforgalmi gócponton. A Nyugati Pályaudvar szomszédsága idegenforgalmi szempontból is tűrhetetlenné teszi ezt az állapotot, amely már a hatóságoknak is szemet szúrt. A London Szálló épületével annak tulajdonosai, az Emmerling-örökösök különböző terveket igyekeztek megvalósítani. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy az épületet kívül-belül modernizálva újból szállodává rendezik be és e célból olcsó kölcsönt igyekeztek szerezni. Ezek a tárgyalások nem vezettek eredményre. Később arról beszéltek, hogy áruházzá alakítják át az épületet és beszéltek külföldi érdekcsoportokról, amelyek megfelelő anyagi felkészültséggel hajtanák végre az új áruházalapítást.
Úgy látszik azonban, ez az orientálás sem vezetett célhoz, mert a közelmúltban olyan hírek hallatszottak, hogy a tulajdonosok az épületet lebontatják és az értékes telket parcellázva áruba bocsátják. A sok különféle tervvariáció ellenére a London Szálló épülete körül mégsem történt semmi érdemleges, legfeljebb annyi, hogy a vakolatok tovább hullottak és az épület mind siralmasabb állapotba került.
A VI. kerületi elöljáróság, amely terület szerint illetékes a területén lévő épületek ellenőrzésére, a napokban hivatalos felszólítást intézett az ingatlantulajdonosokhoz, akiket felhívott, hogy záros határidőn belül vagy gondoskodjanak a városképet rontó épület tatarozásáról, vagy pedig bontassák le a tűrhetetlen állapotban levő épülettömeget.
Úgy értesülünk, hogy az ingatlan tulajdonosai a hatósági felszólítás következtében végérvényesen a ház lebontása mellett határoztak. A fővárostól már engedélyt is kértek arra, hogy a területet négy házhelyre parcellázhassák, miután így könnyebb az értékes ingatlan eladása.
A London Szállót ilyenformán rövidesen lebontják és telkén négy bérházat fognak építeni az új tulajdonosok.
